Velem van a baj, ha nem csak szexre vágyom?

Rengeteg ilyen sztorit hallok mostanában a 25-35 közötti korosztálytól. Az idősebbektől pedig azt, hogy régebben ez egyáltalán nem így volt. De akkor mi mikor és hol lettünk elcseszve?

Korábban (nemcsak nagyanyáink idejében, hanem akár 10-15 évvel ezelőtt is) szinte egyértelmű volt, hogy két ember azért ismerkedik, mert keresik a párjukat. Nem kellett feszengeni, hogy hogyan add elő a vágyaidat a partnerednek, ugyanis nem volt "ciki", ha többet akartál egy kósza szexnél.

Most pedig az a ciki, aki többet akar!

Manapság teljesen megfordult a világ. Szabad lelkek vagyunk, önálló, független, sziklaszilárd emberek, akik már csak a jót és a szépet akarják kivenni a másikból. Olyan lett az életünk, mint a reklámok a tévében: fényűző, mesterkélt, rövid, és csak az előnyös dolgokat mutatjuk.

Ám ebből kifolyólag senkit sem érdekelnek a gondjaid, a problémáid, a félelmeid - nem mintha arról kéne szólnia két ember viszonyának, hogy folyton csak nyomasztják egymást. Ám én mégis azt gondolom, hogy a negatívumok rejtegetése okkal történik. Hiszen ha beengedsz valakit a "mindentökéletes" álarcod mögé, akkor azzal a személlyel bizalmi kapcsolatba kerülsz, vagyis előbb-utóbb kötődni fogsz hozzá.

Normális kapcsolatra vágysz? Akkor matrica vagy!

Szeretnéd reggelente közösen inni valakivel a kávéd? Jó lenne valakivel eljárni munka után szórakozni, és olyan emberrel beszélgetni, aki érti a gondolataidat? Persze, ez is azért van, mert képtelen vagy szeretni és elfogadni magad! Ezért másokra akarsz tapadni, mint egy rohadt kis matrica, hogy ne kelljen szembesülnöd a személyes hiányosságaiddal. Ez van. És ha másképp gondolod, akkor csak tagadásban vagy. Kit érdekel az evolúció, és az, hogy az ember társas lény? Ez mind hülyeség. Veled van a baj! (Nem, nem veled...)

A mai huszon-harmincasok között gyakorlatilag már kínossá vált minden, ami nem átmeneti. Ez a gondolkodás pedig arrafelé terel minket, hogy szokjunk le a kötődésről. Mert a kötődés rossz, a kötődés beteges, egyszerű kompenzálás, ami fújfújfúj. Emiatt pedig már egyre többen kezdik kiirtani magukból a páros élet iránti igényt - akár tudatosan is! - és hazudják azt maguknak, hogy így a legjobb.

Pedig valójában nem erről van szó. Sokkal inkább az az igazság, hogy félősek lettünk. Nem merjük kiadni magunkat, borzalmasan félünk a sérülésektől - ezért inkább úgy teszünk, mintha a kitárulkozás egyenlő lenne egy fejbelövéssel. Mintha kínos és szégyenletes lenne minden érzés, amit egy másik ember iránt tudunk táplálni. És abba már bele sem merek gondolni, hogy mi lesz a mi gyerekeinkkel...

Nem fogom magammal elhitetni, hogy a társas élet a gyengék és a boldogtalanok kenyere, csak azért, mert azok vannak többségben, akik gyávák érezni. És nem fogok én elnézést kérni azért, mert esetenként nem elégszem meg egy kósza dugással!

Nyitókép: Shutterstock