A pároddal beszéld meg a gondjaitokat, ne másokkal!

Az első gondolatom az volt, hogy csessze meg az anyós, amiért nem tudja becsukni a tepsi száját, majd mintegy felismerve a saját hibámat, rájöttem, hogy nekem kellene megtanulnom befogni csipogómat.

Akkoriban már tengernyi gondunk volt. De neki ez fel sem tűnt, hiába próbáltam éveken át felhívni rá a figyelmét. Eleinte csak füstjellel, morzéval, virágnyelven, hogy meg ne bántsam. Volt is egyszer egy pont, amikor úgy tűnt, a három év szájtépés után eljutott az agyáig, hogy észrevegye: gondjaink vannak. Nagy, könnyes, kigúvadt Kandúr szemekkel (pont, mint a Shrekben) nézett rám: "Akkor te boldogtalan vagy?"

De mivel a bajok nem szűntek meg, és rohadtul bántottak, úgy éreztem, valakivel muszáj róla beszélnem, különben agyvérzést kapok. Úgyhogy előbb csak a barátnőknek súgtam meg a bánatomat, akik mindjárt álomba is ringatták sajgó lelkemet, hogy majd megváltozik, lesz ez még jobb. Valahol erre vágytam, hogy öntsék belém a reményt, hogy tartsak ki, ne adjam fel.

Mikor már ez sem volt elég - eljutottam arra a pontra, hogy még több szeretet, megerősítés kell - akkor már a családomnak is megemlítettem a dolgot, hiszen minek hazudjam, hogy boldog vagyok, amikor nem vagyok az? Hát onnan már nem éppen meleget, sokkal inkább hideget kaptam. Hogy el kell hagyni az ilyet, nem érdemes vele kínlódni. Ez egy megerősítés volt számomra, mert kinek nem esik jól az önigazolás? Biztos lehettem benne, hogy nemcsak képzelem, hanem valóban egy rossz kapcsolatban csücsülök.

Aztán miután az anyósjelöltemnek is feltűnt, hogy valami nem stimmel, kiterjedt a kör az ő családjára is, mert elmondtam, mi a probléma. Igazából talán még reménykedtem is abban, hogy talán tapintatosan beszél a fejével. Talán az anyjára hallgat, ha már másra nem. Milyen hülye dolog ebben reménykedni! Biztos van, akinél beválik, de csak utóbb jöttem rá, hogy ez csak olaj volt a tűzre. Nem értékelte azt, hogy mindenki tud a gondjainkról, csak ő nem. Ugye érthető, miért voltam meglepve?

A következő kapcsolat elején beleestem ugyanebbe a hibába. És ezt akkor vettem észre, amikor telefonon elmeséltem a bánatomat a barátnőmnek, és az is meghallotta, akiről éppen szó volt... Kaptam is a fejemre - és jogosan. Mert én ezzel kellemetlen helyzetbe hozom, és hogy fog rá nézni a barátnőm, mikor legközelebb találkozunk? "Ha bajod van velem, azt nekem mondd el! Én sem pletykálok rólad. Gondolj már kicsit a helyembe, te mit éreznél fordított esetben?"

Akkor leesett, mekkora balfék vagyok. De ami igazából gyógyítóan hatott, az a különbség. Ő akart beszélni a gondokról, és meg is kívánta oldani őket. Tiszteltem érte. Azóta - most jön a tanulság, ahogy a mesék végén - megtanultam: ha problémám van, azt elsősorban a párommal kell tudnom megbeszélni, mivel ő az illetékes, csak rá tartozik, és csak ő tehet ellene.

Több évnyi párkapcsolatban élés után az embernek nincs is igénye a pletykára, az önigazolásra, vagy éppen az önsajnáltatásra. Legalábbis ott nem, ahol elmondhatja magáról, hogy a párja egyben a barátja is.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock