Orvosi műhiba, vagy súlyos gondatlanság?

A mama nevelte, okította, védelmezte. Klári felnőtt, önmagát ellátó nővé cseperedett, de ezek ellenére is a mamával maradt. Hiszen fordult a kocka, megváltoztak a szerepek: a mamán a demencia jelei mutatkoztak, nem ismerte már meg unokáját.Klári kezdetben dühöngött, azt hitte, valamilyen kegyetlen játékot játszik vele, és azért kezdte el magázni. Aztán lassan elfogadta, hogy mindez nem színjáték, valóban nem ismeri fel...

Tisztába is ő tette minden egyes alkalommal... Sok humorral tudta csak átvészelni ezeket az éveket, és minden egyes kívánságát teljesítette. Nem érdekelte, mit gondol a külvilág. Például, amikor még reszkető lábakkal, de járni tudott, és hamburgert kívánt: felöltöztek, és a magassarkú mániás mami - botladozó lábakkal és bottal ugyan, de - magassarkúban sétált be a gyorsétterembe. Az emberek tágra nyílt szemekkel figyelték, míg Klári szúrós tekintettel nézett vissza a szemtelenül bámulókra - hangtalanul is azt üzenve nekik, hogy az ő nagymamáját ugyan senki se bombázza rosszalló pillantással!

Egy nap azonban a nagyi kórházba került, hogy szakszerű ellátásban részesüljön. Az unoka úgy gondolta, ott lesz a legjobb helye, amíg orrszondán keresztül etetik. De azóta már bánja. A mamát ugyanis, ahogy ő mondja: "túletették". Azaz sokkal rövidebb időn belül adták be neki az előírt mennyiségű táplálékot, mint ahogy az biztonságos lett volna. A mami így a saját hányásában fuldokolt. A sietség magyarázata: csak három, és nem négy nővér volt akkor az osztályon.

Klárit ez nem érdekli... Ő nem ilyen halált kívánt a mamának. És azt sem most. Hiszen élhetett volna még. Öreg volt és beteg, de minden nap ajándék volt vele. A mama pedig szeretett élni. Még így is. Hisz az unokája törődött vele. Az utolsó hónapjaiban például, mint egy valódi elkényeztetett kisgyerek, már csak édességet volt hajlandó enni. De kit érdekelt ez? Hisz, ha ez tette boldoggá, akkor szívesen reggelizett vele somlói galuskát csokitortával. Mert a mamának ezek voltak a kedvencei.

Haza kellett volna vinni a mamát, és otthon tovább ápolni? Egyáltalán megtehette volna ezt, amikor orrszondán keresztül táplálták? Vagy talán ellenőrizni kellett volna a kórházi dolgozók munkáját? Persze, nyilván, toporoghatott volna a sarkukban, de az ember azt gondolná, hogy ezzel csak hátráltatja a gyógyítást, ami senkinek sem jó.

Nehéz eldönteni, hogy mi a helyes döntés, és szörnyű, hogy ilyeneken egyáltalán gondolkodni kell. Mert persze, rengeteg lelkiismeretes és profi egészségügyi dolgozó van a kórházakban - de sokszor hiába minden jó szándék és hozzáértés, ha a körülmények a gyógyítás ellen dolgoznak.

Ezzel mind számolnia kell a hozzátartozónak, amikor arról dönt, hogy "beadja-e" szakszerű ellátást igénylő szerettét egy intézménybe. Nincs jó döntés, hanem vakon kell kockáztatni pont azt, ami a legdrágább nekünk. Végül hozunk egy döntést, és bízunk ismeretlen emberek emberségében. És utána nem marad más, csak kiszolgáltatottság, tehetetlen düh - és rosszabb esetben feldolgozhatatlan gyász.

Klári történetét Herczeg Zsuzsa jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock