Egyedül, egy teljesen idegen világban, 20 évesen - távol a családtól, barátoktól, magamra utalva. Így vágtam neki Dániának, mert azt hittem, hogy a múltat magam mögött hagyva majd a problémáimtól is megszabadulhatok.
20 évesen még gimibe jártam, mert egészségügyi okok miatt később folytattam a tanulmányaimat. Éppen a 11. osztály padjait koptattam, amikor úgy éreztem, hogy összecsaptak a fejem felett a hullámok: véget ért a szerelmi kapcsolatom, megromlott a viszonyom a barátaimmal és a családommal is, és már a tanulás sem érdekelt. Egyszerűen nem találtam a helyem.
Ekkor vettem észre a suli falán egy fél évre szóló, dániai ösztöndíj lehetőséget - de először hidegen hagyott. Ám addig-addig kattogott az agyam azon, hogy most talán jobb lenne menekülőre fogni, míg végül nekivágtam. Nem tudtam, mi fog történni, mi lesz a hátrahagyott életemmel, de abban biztos voltam, hogy minden fenekestül felfordul majd. Így is lett.
Többször megfordult a fejemben, hogy nem vagyok normális: mit keresek idegenek között egy olyan országban, ahol nemcsak az időjárás hűvös, de maga az élet is? Alig beszéltem angolul, és addig még sosem kellett önállóan megállnom a helyem - mindig volt mögöttem hátszél. Most viszont mindössze öten voltunk magyarok az iskolában, és senkit sem ismertem.
De ez a félév alatt teljesen kicserélődtem. Megtanultam például, hogy sosem az számít, hol vagy, hanem az, hogy kivel: hiába volt a kollégium a tengerparton, és ragyogott fényesen a Hold esténként, amikor én borzasztóan magányos voltam, és könnyáztatta arccal néztem az ezüst hidat. Azt is megtanultam, hogy senki, de senki nem felelhet a saját boldogulásomért, csakis én! Ha a hiányos angoltudásom miatt eltévedtem a városban, hát eltévedtem! Nekem kellett megtalálnom a visszavezető utat.
Rájöttem, hogy találékonyság és bátorság nélkül nemcsak külföldön, de itthon is ugyanúgy elveszek, maximum külföldön még nehezítettebb a pálya. A mindennapi akadályok olyan készségeimet csalogatták elő, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Naivan indultam neki a világnak, és azt hittem, hogy kint majd kolbászból lesz a kerítés. Hát nem volt.
Az első három hónap maga volt a pokol. Eleve nagyon nehezen nyíltam meg akkoriban, és a kommunikációs nehézségek csak rontottak a helyzeten. Rendszeresen eltévedtem, egyedül voltam magyar az osztályomban, és rendszerint álomba sírtam magam esténként, amiért vállalkoztam erre az elvetemült kalandra - ahelyett, hogy inkább a "biztos rosszban" maradtam volna.
Majd a harmadik hónapot követően minden egy csapásra megváltozott. Egy kiránduláson balesetet szenvedtem, és eltörött a lábam. Eleinte lázadtam a helyzet ellen, de ma már hihetetlenül hálás vagyok érte. Egyszerűen nem hittem el, hogy már a második nap lerobbanok... Míg mások várost néztek, én a hotelszobában feküdtem, és minden napra új önkéntest osztottak be mellém, aki végig velem volt, és segített a teendőimben. Rákényszerültem, hogy megnyíljak, beszéljek, és egy idő után megtört a jég.
El kellett mondanom, hogy mi fáj, és mire van szükségem. Sem a mentőben, sem a kórházban nem volt ott anyuci, apuci, hogy pátyolgasson. Külföldiek voltak körülöttem, és a túlélés érdekében kommunikálnom kellett. Így alakult hát, hogy végül életre szóló barátságot kötöttem egy japán és egy lengyel lánnyal. Megkedveltem a dán tanáraimat és osztálytársaimat, akiket eddig hűvösnek és felszínesnek tartottam. 3 órán keresztül beszélgettem egy ápolónővel, pedig azt hittem, nem tudok angolul. Észrevettem, hogy egyáltalán nem vagyok elveszett!
És a szemeszter következő három hónapját begipszelt lábbal ugyan, de boldogan töltöttem. Kimaxoltam minden egyes pillanatát, elégedett voltam, de nemcsak a helyzettel, hanem önmagammal is! És ugyan semmi nem oldódott meg az itthoni problémákból, viszont hazatérve már jóval nagyobb erőbedobással tudtam rajtuk dolgozni.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
