20 évesen még gimibe jártam, mert egészségügyi okok miatt később folytattam a tanulmányaimat. Éppen a 11. osztály padjait koptattam, amikor úgy éreztem, hogy összecsaptak a fejem felett a hullámok: véget ért a szerelmi kapcsolatom, megromlott a viszonyom a barátaimmal és a családommal is, és már a tanulás sem érdekelt. Egyszerűen nem találtam a helyem.
Ekkor vettem észre a suli falán egy fél évre szóló, dániai ösztöndíj lehetőséget - de először hidegen hagyott. Ám addig-addig kattogott az agyam azon, hogy most talán jobb lenne menekülőre fogni, míg végül nekivágtam. Nem tudtam, mi fog történni, mi lesz a hátrahagyott életemmel, de abban biztos voltam, hogy minden fenekestül felfordul majd. Így is lett.
Többször megfordult a fejemben, hogy nem vagyok normális: mit keresek idegenek között egy olyan országban, ahol nemcsak az időjárás hűvös, de maga az élet is? Alig beszéltem angolul, és addig még sosem kellett önállóan megállnom a helyem - mindig volt mögöttem hátszél. Most viszont mindössze öten voltunk magyarok az iskolában, és senkit sem ismertem.
De ez a félév alatt teljesen kicserélődtem. Megtanultam például, hogy sosem az számít, hol vagy, hanem az, hogy kivel: hiába volt a kollégium a tengerparton, és ragyogott fényesen a Hold esténként, amikor én borzasztóan magányos voltam, és könnyáztatta arccal néztem az ezüst hidat. Azt is megtanultam, hogy senki, de senki nem felelhet a saját boldogulásomért, csakis én! Ha a hiányos angoltudásom miatt eltévedtem a városban, hát eltévedtem! Nekem kellett megtalálnom a visszavezető utat.
Rájöttem, hogy találékonyság és bátorság nélkül nemcsak külföldön, de itthon is ugyanúgy elveszek, maximum külföldön még nehezítettebb a pálya. A mindennapi akadályok olyan készségeimet csalogatták elő, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Naivan indultam neki a világnak, és azt hittem, hogy kint majd kolbászból lesz a kerítés. Hát nem volt.
Az első három hónap maga volt a pokol. Eleve nagyon nehezen nyíltam meg akkoriban, és a kommunikációs nehézségek csak rontottak a helyzeten. Rendszeresen eltévedtem, egyedül voltam magyar az osztályomban, és rendszerint álomba sírtam magam esténként, amiért vállalkoztam erre az elvetemült kalandra - ahelyett, hogy inkább a "biztos rosszban" maradtam volna.
Majd a harmadik hónapot követően minden egy csapásra megváltozott. Egy kiránduláson balesetet szenvedtem, és eltörött a lábam. Eleinte lázadtam a helyzet ellen, de ma már hihetetlenül hálás vagyok érte. Egyszerűen nem hittem el, hogy már a második nap lerobbanok... Míg mások várost néztek, én a hotelszobában feküdtem, és minden napra új önkéntest osztottak be mellém, aki végig velem volt, és segített a teendőimben. Rákényszerültem, hogy megnyíljak, beszéljek, és egy idő után megtört a jég.
El kellett mondanom, hogy mi fáj, és mire van szükségem. Sem a mentőben, sem a kórházban nem volt ott anyuci, apuci, hogy pátyolgasson. Külföldiek voltak körülöttem, és a túlélés érdekében kommunikálnom kellett. Így alakult hát, hogy végül életre szóló barátságot kötöttem egy japán és egy lengyel lánnyal. Megkedveltem a dán tanáraimat és osztálytársaimat, akiket eddig hűvösnek és felszínesnek tartottam. 3 órán keresztül beszélgettem egy ápolónővel, pedig azt hittem, nem tudok angolul. Észrevettem, hogy egyáltalán nem vagyok elveszett!
És a szemeszter következő három hónapját begipszelt lábbal ugyan, de boldogan töltöttem. Kimaxoltam minden egyes pillanatát, elégedett voltam, de nemcsak a helyzettel, hanem önmagammal is! És ugyan semmi nem oldódott meg az itthoni problémákból, viszont hazatérve már jóval nagyobb erőbedobással tudtam rajtuk dolgozni.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.