Az öregurat csak az éneklés tartotta életben.

Ami azonban megkülönböztette a napjait egymástól, és feledtette azok egyhangúságát, az Feri bácsi nem titkolt szenvedélye volt. Rajongott a magyar nótákért és a népdalokért. Rá-rázendített ezekre kissé érdes, mélyen zengő, igaz, néha már megbicsakló hangján, de annál lelkesebben és elszántabban énekelte azokat.

Különösen olyankor, amikor vendégségbe voltak hivatalosak. Mert ünnep számba ment ám, ha meghívták a lakókat egy másik otthonba. Ott meg lehetett mutatni, ki mit tud. Mások szavaltak, tréfás jeleneteket adtak elő, Feri bácsi pedig énekelt. Amikor a hangjegyek a magasba szálltak, ő is velük szárnyalt. Hol távoli mezőkön járt, hol a barna hajú babájánál, és kipirult arccal énekelte: "Valamikor nótás kedvű, vidám legény voltam..."

A színpadon kivirult, elfelejtette a fájós tagjait, és úgy ment fel oda, mintha a köszvény sohasem sorvasztotta volna azokat az egykor jobb napokat látott lábakat. Lenézett az ő közönségére, megköszörülte a torkát, és izgalomtól remegve, de magabiztosan - ahogyan egy igazi művészhez illik - végigénekelte a repertoárját. A dalokat, melyek segítségével kitörhetett ebből a kissé már roskatag testből, és amik szellemileg fiatalon tartották. Jókedélyűen járt-kelt, különösen, amikor jött egy ünnepség, egy fellépés, ahol szabadon szárnyalhatott.

Az utóbbi időben azonban már nem sétált olyan hetykén, mélabússá vált az öreg. Nincsenek már fellépések, nem tartanak ünnepségeket. Nincs hol énekelni - panaszkodott. Fejét lehajtva mászkált a folyosón, és egyre több időt töltött a szobájában. Még reggelente beágyazott, megreggelizett, sétált egyet, kezet fogott az udvarossal, de nem gyakorolt. Nem volt mire. Hiányoztak a próbák, ahol az emlékezés kottáját olvasva kiereszthette volna a torkából az őt fiatalon tartó hangokat. Ennek ellenére mindig volt egy kedves szava mindenkihez, így aztán öröm volt, ha találkozhattam vele.

Egy nap azonban nem sétált többet a folyosón. Bekukkantottam hát a négyágyas szobába, ahol lakott. A többiek tévét néztek éppen, Feri bácsi azonban egy dalt dúdolt halkan az ágyában fekve. A szokásosnál is vékonyabbnak tűnt, és a lábait fájlalta. Én mégis úgy gondoltam, ez a dal majd meggyógyítja. Ekkor még nem tudtam, de ez volt az utolsó nótája. Nem kelt ki többet az ágyból.

Kerestem őt a következő héten, hogy néhány szót váltsunk. Bármiről. Az időjárásról, az egészségéről vagy a dalokról. De csak az egyik szobatársát találtam ott.

Feri bácsi? - kérdeztem.

Meghalt - válaszolta egykedvűen az öreg.

Feri bácsi csak énekelni akart. Addig, ameddig csak lehetett. Ez tartotta életben. Talán a lába, talán az éneklés hiánya miatti fájdalom vitte el. Talán a kettő együtt. Mélyen zengő hangja azonban most is itt van a fülemben, és biztos vagyok abban, hogy Feri bácsi odaát is is dalol - és már a mennyei kórusban énekel.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock