Igazi émelyítő, nyári délután volt. Még a házfalakról is folyt a verejték. Délután már nehezebben mozognak a kerti munkától megfáradt végtagok.
De ha munka van, akkor munka van. Már csak a garázs lomtalanítása volt hátra az aznapi tervből. Kinőtt cipők, törött keretek, elszakadt képek, csupa egykoron szívvel adott ajándék várakozott a sorsára. Ő is ott volt, és tűrte. Tűrte, ahogy folyamatost zavarják a nyugalmát, és elviselte a feje fölött repkedő kacatok zaját.
Látta az asszonyt, ahogy leheletnyi könnyedséggel válogatja gyermekkora kedvenc játékait, és látta azt is, ahogy mellette gyermekei önfeledten játszanak a frissen vásárolt műanyag kacatokkal. Az egyik oldal megfakult, törött volt, és már csak emlékek maradtak arról, hogy egykoron szerették őket - míg az új játékokat a gyermekek lelke simogatta.
Szemügyre vehette a valamikor kincset érő lábbeliket, amik bizony képtelenek voltak együtt nőni egykori gazdájukkal. Mentségükre szóljon, ezt leszámítva még ma is szép darabok voltak. De ott repkedtek felette a madarakat idéző régi iskolás füzetek is. A négyzetrácsos és vonalas papírkötetek, melyek hasztalan őrizték a már megszerzett tudást - és talán néhány, az órák alatt titkon firkált üzenetet, rajzot is. Persze nem lehet biztosan tudni, hogy mit rejtettek, hisz senkinek sem volt ideje megnézni, azonnal érkeztek a tollak, ceruzák, szakadt tolltartók is.
Majd a múlt elfeledett szerkezetei sorakoztak fel, az egykori mesemondó, a rádió és a mindenre emlékezni képes szalagos magnó következett. Bekúszott közéjük egy egér is, amelynek láss csodát, még volt kábele. Ezek mind ott repkedtek a magasban, és ő csak figyelt, egészen addig, míg meg nem unta. Igazából nem tudni pontosan, mi történhetett.
Hogy miért érezte ez az apróság olyan fontosnak, hogy kiálljon a kacatok mellett, örök kérdés marad. Azt viszont tudjuk - hiszen mindenki látta -, hogy egyszer csak a lomtalanítás nagy jajveszékelés közepette abbamaradt. A gyerekek megdermedtek, és úgy nézték az asszonyságot, akinek gyökeret vertek a lábai.
Az idős hölgy csak állt némán a könyvkupac előtt, és figyelte, ahogy a számára nem is annyira aprócska pók őt méregeti. A pók pont akkora volt, amekkoráról az ember már tudja, hogy ha megpróbálja leütni, egyszer sem hibázhat, mert utána örökös ellenséget szerez magának. És azt is tudta, hogy a pók nem megy innen sehová. Nem ijed meg, nem tágít, nem hátrál. Mert a hálókkal beszőtt könyvkupac az övé.
Tetszik vagy sem, ő azt bizony már nem adja. Így hát mit tehetett volna az asszonyság? Mégsem kockáztathatta a gyermekei és a saját tulajdon életét néhány vacakért. Hiszen az akkor még nyugodt állat bármikor vérengző fenevaddá változhatott volna. Talán teljesen jogosan. Ezért inkább meglengette a fehér zászlót, és megadta magát. Otthagyta a pókot a behálózott könyvkupaccal, és mindennel, ami az mögött foglalt helyet. Aznapra a lomtalanítás abbamaradt, és talán azóta sem folytatódott.
És lehet, hogy az az aprócska pók azóta is ott ül, és vigyázza azokat a könyveket. Nem tudni, miért az emlékeken vettette meg a pók a hálóját, ahogy azt sem, hogy tisztában van-e cselekedetével. Annyi azonban bizonyos, hogy egy-egy olyan tárgyon, amelynek története feledésbe merült, úgy fest a pókháló, mintha egy aprócska varrat próbálná hozzáláncolni a régmúlt pillanat emlékét.
Karácsonyi romantika egy laktanyában
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
