Munkanélküli vagyok, de a feleségem nem tud róla

Hiszen az apám vasszigorral nevelt, nem egyszer nadrágszíjjal is elvert. Nem hibáztatom érte, mert abban a korban ez nem volt ritkaság. Elfogadtam, hogy ez volt a sorsom. És ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ez még segített is az életem során. Tudtam, hogy hol a helyem, de azt is, hogy nincs az a fizikai fájdalom és lelki gyötrelem, amit ne bírnék ki.

Ennyit ért a megszámlálhatatlan túlóra, az éjszakázás és a sok átdolgozott hétvége. Rohadtul igazad volt, hogy nem szabadna, nincs értelme. Mégsem hittem neked. Most meg képtelen vagyok eléd állni. Pedig jólesett volna hozzád rohanni. Szerettem volna sírni. Igen, negyvenöt éves férfi létemre vágytam arra, hogy sós könnyek gördüljenek az arcomon. Akartam, hogy kijöjjön a fájdalom, hogy legalább egy kicsit engedjen a mellkasom szorítása. De gyáva voltam, nem mertem hozzád fordulni. Nem akartam anyám asszony katonája lenni a szemedben. Most meg már teljesen reménytelennek érzem, hogy megértsd: nem akartam hazudni.

Nem akartalak becsapni, de mégis megtettem, és megteszem újra. Minden reggel felkelek, és elindulok, mintha munkába mennék. Aztán kora este hazamegyek, mintha munkából jöttem volna. Még jó, hogy már dohányfüstmentesek a csehók, ahol az időmet töltöm. Az könnyen lebuktatna, de még így is bármikor megtörténhet. Mégis várom a csodát. Voltaképpen várom, hogy felébredek, és kiderül, hogy ez az egész csak egy lidércnyomásos álom volt.

Mindemellett azzal a kevés pszichológiai tudással, amit az egyetemen magamra szedtem, tudom, hogy ez egy viszonylag normális állapot. (Nyilván nem a hazugság.) Analizáltam magam. Tök normális, hogy ki vagyok borulva, hiszen kihúzták a lábam alól a talajt. Egyik pillanatról a másikra lettem dolgos emberből haszontalan. Egy olyan valaki, aki nem hasznos tagja a társadalomnak. Egy tanult semmirekellő, ahogy az apám mondta, amikor otthagytam az egyetemet. Nem lettem diplomás ember. Habár az ő szemében így se, úgy se értem túl sokat. Most legalább igaza lett. Talán onnan fentről még mosolyog is a bajsza alatt. Már, ha van mennyország.

Nézem az órámat, és tudatosul, hogy haza kell mennem. Be kell lépnem a házba, a közös otthonba, ami hetek óta hazugságok tömkelegét gyűjti magába. Ahol mesélek neked a napjaimról, a sok elvégzett és még elvégzendő feladatról. Vagy fáradtságra panaszkodva hamar túllendülök a munkahely témakörén. Mindig azt hiszem, hogy na, ez lesz az a pillanat, amikor átlátsz rajtam. Szerettem volna, ha lebuktatsz. Ha nem nekem kell magamtól felvállalnom, hogy egy gyáva alak vagyok, akit maga alá temethet egy létszámleépítés. De te nem láttál át rajtam, én pedig képtelen voltam felnőni a feladathoz. Így aztán szép lassan már nemcsak kívülről szemlélem az alkeszek világát, hanem egy lettem közülük.

A történetet Baranyai Kata jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock