Ezektől a mondatoktól kíméld meg azt, aki kórházban van!

Ebben a tizennégy napban volt szerencsém végighallgatni egy sor idegesítő megjegyzést, így elhatároztam, hogy ezeket messzire kerülöm a jövőben, ha a környezetemből bárki - akármi miatt is - kórházba kerül.

Á, ez igazán semmiség. Ennyit muszáj kibírnod a cél érdekében!

Amikor az ember kórházban van, hirtelen pitinek tűnnek a korábbi kellemetlenségek: a derékfájás, a hátfájás, a gyomorsav. Ha viszont azokat vesszük alapul, akik komoly betegséggel küzdenek, és állapotuk hetek óta kritikus, már a mi nyűgünk tűnik jelentéktelen, szóra sem érdemes apróságnak. A valóság azonban, hogy mikor te vagy benne a szituban, az ettől még nehéz. Ahogy ahhoz képest, hogy a világban mennyien éheznek, igazán apróság lehet, hogy szakítottak veled, de attól még neked ugyanolyan rossz érzés. Ezért értékelnénk, ha senki sem bagatellizálná el kényelmetlenségünket, kiszolgáltatottságunkat és magányunkat az otthoni karosszékből.

Legalább jól kipihened magad, gondolj rá nyaralásként!

Hát ja, hatan egy szobában, ébresztő 5:15-kor, napi két kisvizit és ugyanennyi nagyvizit, 4 óránként vérnyomásmérés, injekció, infúzió, gyógyszer, etetés, vizsgálat. És ha mindez nem lenne elég, két tucat síró baba a folyosón (a 2. napjukig nem kaphatnak tápszert, márpedig a tej ritkán indul meg ilyen hamar, érthető, hogy éhesek). Pont így néz ki egy álomnyaralás. A mocskos mosdók és körbepisilt vécék pedig megadják az igazán ötcsillagos érzést...

Legalább nincs gondod a kajára.

Az fix. Teljesen kielégítő minden reggelire és vacsorára két zsömle, hogy mivel, az változó: egy darab retek, esetleg két paradicsom, nagy ritkán egy darab sajt, ünnepnapokon egy vizenyős párizsiféle. Nem, nem egyszerre, tételenként több napra elosztva. Az ebéd azonosíthatatlan: fura leves, és/vagy seszínű, íztelen főzelék vagy fűszertelen natúr hús. Akárhogy is, miután befalta az ember, egy órán belül már forgatja a szemeit, mi mást ehetne még...

Ott vagytok a legnagyobb biztonságban.

Ezt mindenki legalább úgy mondja, mintha mindenhol máshol bombáznának minket, és egy légópince mélyén kellene meghúzni magunkat a legközelebbi légitámadás-sorozat idejére. Természetesen, ha valaki életveszélyes állapotban kerül kórházba, és folyamatos odafigyelést igényel, akkor számára tényleg ez a legjobb hely. De azért, ha közvetlen veszélyről nem beszélhetünk, valószínűleg bőven elég volna minden másnap bejönni egy-egy vizsgálatra. Persze jobb félni, mint megijedni.

Most már lehet vágni a centit.

Az ilyen programokban épp az a leginkább kellemetlen, hogy az embernek fogalma sincs arról, mikor is jön a finis. Már ma délután, vagy csak egy hónap múlva? Bármi lehet, és a bizonytalanság az, ami a leginkább tönkreteszi az idegeket. Ha lenne egy fix végcél - aminek a mentén vághatjuk a centit, ahogyan az adventi naptár képecskéit nyitogatjuk ki sorban - valószínűleg lényegesen könnyebb volna a várakozás.

Amúgy meglátogatnálak, ha volna időm, nem lenne hideg stb.

Jó, nyilván. Még olyan rokon sem sok van, aki kivonszolná magát ide az Istenke háta mögé, szóval nyilván nem várom el a barátoktól sem. Az ilyen sajnálatos, de nem tragikus események arra jók, hogy az emberben tudatosodjon: mindenki éli a maga életét, és nem lesz hirtelen időmilliomos azért, mert te a semmi közepén sakkozol - ez az élet rendje. Szóval, senki sem várja, hogy gyere, de legalább ne beszélj róla potenciális lehetőségként!

És akkor most mik az új hírek? Egyben vagytok még?

Az igazság az, hogy a legközelebbi családtagok, barátok, ismerősök akkor sem kerülhetnék el a jó hírt, ha akarnák... Ha viszont ehelyett napi kétszer megkérdezik, hogy mi újság, csak annyit érnek el, hogy kerülni kezdjük őket. Mert unjuk már a nyaggatást, és nem tudunk újat mondani. Szóval köszönjük, majd szólunk, ha esemény van, addig is jó estét, jó szurkolást...

Nyitókép: Shutterstock