A halálod napján váltam azzá a lánnyá, akit megérdemeltél volna

Fáj, hogy csak akkor fogtam fel, mennyire szeretsz, miután örökre itt hagytál. Fáj, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőled, hogy nem foghattam a kezed utolsó perceidben, hogy nem ölelhettelek át még egyszer, utoljára, és nem súghattam a füledbe: "Szeretlek."

Egyszerűen csak itt hagytál. Köszönés nélkül. Nagyon gyorsan el akart vinni a halál. Ezzel a nagy sietséggel pedig fájó tanulságot hagytál magad után. A halálod napján váltam azzá a lánnyá, akit mindig is megérdemeltél volna. Aznap tanultam meg értékelni az életet.

Míg éltél, csak egy önző gyerek voltam.

Forrás: Shutterstock

Emlékszem, mikor egy nap mellém ültél a kanapéra. Már két hete nem láttuk egymást, és te alig vártad, hogy találkozzunk. Átöleltél és kérdeztél: "Mi újság kislányom?" Én meg unottan azt válaszoltam: "Semmi!"

Közben arra gondoltam: mit vársz tőlem? Hol kezdjem? Meséljek pasikról, bulikról, párkapcsolati zsákutcákról? Akkoriban erről szólt az életem. Nem akartam ilyenekről beszélni veled. Csak ültünk egymás mellett, és vágni lehetett köztünk a csendet.

Én nem kérdeztem vissza: "Na, és veled mi újság, apa?"

Önző gyerek voltam. Kötelező látogatásokat tettem a szülői házba, és alig vártam, hogy újra visszatérjek a saját kis életembe. Természetes volt, hogy vagy nekem.

Fel sem fogtam, mennyire szeretsz. Hogy sosem kritizálsz. Hogy olyannak fogadsz el, amilyen vagyok. Sosem hánytad a szememre, hogy csak akkor hívlak, ha pénzre van szükségem, hogy harmadszorra passzolom le nektek az unokát a hónapban, hogy elfelejtettem a névnapod, vagy hogy nem érek rá, mikor találkozni akarsz velem.

Természetes volt az önzetlenséged, a segítőkészséged, hogy képes lettél volna 200 km-et utazni, hogy kicserélj nálam egy villanykapcsolót, mert tudtad, hogy én képtelen lennék rá. Én voltam a törékeny, te a rettenthetetlen. Mindent megtettél volna értem, én pedig annyit sem kérdeztem tőled: "Mi újság, apa?"

Sosem beszéltél magadról. Büszke oroszlán voltál, aki önmaga elől is titkolta hatalmas szívét. Páncélt hordtál, és én nem voltam elég érett, hogy a páncélod mögé lássak. Halálod után, apró puzzle darabokból raktalak össze, és minden egyes darab vérző sebet ejtett rajtam. A legmélyebb seb a felismerés volt. Annak felismerése, hogy mennyire szerettél, és én mennyire nem viszonoztam.

A temetéseden peregtek a képek a fejemben. Tudtam: nincs több esély. Ebben a játszmában nem húzhatok még egy lapot. Többet nem kérdezel, nem ölelsz át, nem hívsz, többször nem nézel rám meleg, barna szemeiddel, és nem hallgatsz bölcsen, amikor szemtelen vagyok.

Pedig most már elmesélném, hogy az a fiú jól átvágott, a buli meg szar volt. Most már visszaölelnélek. Szívesen hajtanám fejem a válladra, és mondanám ki hangosan: "Úgy szeretlek!" És ha hívnál, ráérnék kávézni veled. Találkoznánk, békésen kevergetnénk a kávénkat, és mielőtt megszólalnál, gyorsan megelőznélek, és megkérdezném, amit mindig is kellett volna: "És veled mi újság, apa? Mesélj!"

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek