Karácsonyi romantika egy laktanyában

A tavalyi karácsonyt - beleértve a szentestét is - egy laktanya fogságában töltöttem, enyhén depressziósan, borús hangulatban. Nem is vártam semmit az egésztől, csak azt, hogy legyen már vége. Mégis életem egyik legszebb, legbájosabb élményét kaptam ajándékul.

A katonai laktanyák amúgy sem barátságos helyek, melyek a meghitt, otthonos hangulatról híresek. Karácsony közeledtével pedig végképp meg tudják dobni az ember rossz kedvét. Pláne, ha egyedül van, és a szerető család az ünnepekre készülődve jó kétszáz kilométerrel odébb. 

Forrás: Shutterstock

Csak, hogy stílusos legyen: a "mentőangyalom" is egyenruhában érkezett. Ráadásul külföldiben, tiszti rendfokozattal. Írt egy roppant hivatalos üzenetet, hogy a nálunk állomásozó csapata igényt tart az általam készített fényképekre - mert látott kinn a terepen fotózni. Valami rémlett, hogy egy ideig egymás mellett is álltunk. A válaszom még hivatalos formában indult, de pár üzenet után azon kaptam magam, hogy "Hallod, mi történt?!" stílusban csacsogok egy idegennel.

Annyira belemerültünk, hogy éjjel-nappal ment az üzenetváltás. Harmadnapra már ismertük egymás magánéletét, munkáját, érzéseit, gyerekkorát és a világhoz való hozzáállását. Bele sem gondoltam, miket írok - pont úgy, mint amikor az ember száján akaratlanul is kicsusszannak a legféltettebb titkai.

- Ha odaadnád a pendrive-ot a fényképekkel, az jó lenne - kérte. El is indultunk a laktanya labirintusában az éjszakai, metsző, hideg szélben. Lázasan üzengettünk minden egyes lassú lépésnél, míg meg nem álltunk félúton, egymással szemben, mobiltelefont szorongatva. Zavarban, mint két tini. Csak néztük egymást, vigyorogva, és próbáltunk kinyögni valami értelmeset. Átvette a pendrive-ot, és sarkon fordult.

- Izgultál? - pittyegett a mobil. - Mert én nagyon.

Megragadott az egyszerű, gyermeki őszinteség, amivel mindezt közölte. Egy igazi katona, parancsnok, százakért felelős férfi. Láttam, hogy mennyire határozott a saját embereivel. Olyan igazi, katonás. Parancsol, helyretesz, igazgat, szervez. És én, a felnőtt nő, akinek alapesetben soha be nem áll a szája.

Eltöltöttünk együtt kettesben pár estét, de a búcsúztatási ceremónián értünk először egymáshoz. Mögötte felsorakozott a század. A beszédek elhangzása után sok hivatalos, majd a végén egy feltűnően hosszúra nyúlt, meleg kézfogás velem.

- Adok neked valamit búcsúzóul - suttogta. - Fenn van az irodámban.

Addigra már olyan mélységesen zavarban voltam, hogy csak az ajtón belépő kollégája mentett meg. Miután percekig csak bámultuk egymást, ő meg a kis szoborral szerencsétlenkedett, amit nekem hozott. Az alakulata védőszentje volt, és azt mondta, nekem is szerencsét fog hozni és megvéd.

- Úton vagyok hazafelé. Annyira nagyon jó lett volna megcsókolni téged - írta.

Persze, hogy jó lett volna. Jó lett volna együtt tölteni a hideg, téli, ünnepek előtti estéket, jó lett volna összebújni, egymás mellett ébredni, és sok minden jó lett volna. De valahogy mégis így volt szép, beteljesületlen, kerek egész.

Forrás: Shutterstock

Ez az élet egyik legnagyobb szépsége: kapcsolatokat létesíteni. Közel engedni a másik embert, bátran és félelem nélkül. Megosztani egymással valamit, amit megfogalmazni sem lehet.

Kisgyerekkorunkban még nyíltak vagyunk és bátrak és őszinték, amit felnőttkorunkra sokan elfelejtünk. Csak hárítunk, tagadunk, taktikázunk és magyarázkodunk. Félünk a visszautasítástól, kudarctól, csalódástól. Pedig annyira egyszerű: hé, te másik ember, én valamiért nagyon kedvellek téged.

Köszönöm az időt, amit velem töltöttél. Köszönök mindent, kedves. Remélem, hogy boldog életed lesz, és hogy egy nap újra találkozunk. Csak el akarom mondani, hogy különleges vagy. Remélem, hogy megtalálod azt, aki megérdemel téged. - fogalmazta meg az elmúlt hetek érzéseit akkor, amikor már nagyon messze járt.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?