Az önfeláldozásnak is van határa

Nagyon sokáig küzdöttem a kapcsolatunkért. Évekig. Aztán egyszer csak eljött az a pont, amikor rájöttem: annyi mindent tűrtem el és áldoztam már fel érte, hogy megutáltam saját magamat. Vagyis inkább magunkat.

Vagy ezerszer feltettem magamnak a kérdést: hol rontottam el? Mit tehettem volna másként? Még többet kellett volna adni neked vagy éppen, hogy kevesebbet? Tűrnöm kellett volna, vagy fellázadnom? Előbb lépni vagy később? Ezekre a kérdésekre valószínűleg már sosem kapok választ. De már lassan eljutok oda, hogy nem is keresek. 

Forrás: Shutterstock

Nagyon igyekeztem. Megpróbáltam mindent megtenni, ami tőlem tellett, de az is kevésnek bizonyult. Egyszer csak eljött az a pillanat, amikor már nem az volt a probléma, hogy nem tudtam többet tenni, hanem az, hogy már nem is akartam. Ez volt az a pont, amikor végleg rájöttem: el kell, hogy engedjelek.

Nem akartam többet megjátszani a jól nevelt kislányt a vasárnapi asztalnál. Nem akartam tovább tettetni, hogy nem zavar, ha beletiporsz a lelkembe, pedig pokolian fájt. Nem akartam többet feladni saját magamból, azért, hogy neked kedvezzek. De főleg nem akartam engedni, hogy tovább rombold a lelkemet csak azért, hogy neked jobb legyen.

Forrás: Shutterstock

Hogy hol romlott el minden? Fogalmam sincs. Talán már a legelején. Valahol a szívem legmélyén mindig is éreztem, hogy mi nem illünk össze. Mások vagyunk. De azt egyszerűen képtelen voltam elfogadni. Azt akartam, hogy működjön. Piszkosul akartam. Annyira, hogy képes voltam feladni a személyiségem egy részét, csak azért, hogy a közelemben maradj. Megtettem és eltűrtem miattad olyan dolgokat, amiket sohasem szabadott volna. Naiv voltam, és azt reméltem, hogy ha ezeket megteszem, akkor majd szeretni fogsz. Szeretni úgy, ahogy nekem jó. Nem pedig úgy, ahogy neked éppen kényelmes.

De ez a nap sosem jött el. Sőt. Minél többet adtam én, te annál kevesebbet. Ebbe pedig szépen lassan belefáradtam. Belefáradtam a kapcsolatunkba, a sok fájdalomba, és abba, hogy gondolkodás nélkül gyalogoltál át rajtam. Lépnem kellett.

Nem bántam meg, hogy vége lett. Nem azt mondom, hogy nem fáj, mert az nem lenne igaz. De inkább választom a hiányodat, mint azt a sok fájdalmat, amit te okoztál nekem, amíg az életem része voltál.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?