Hová tűnt a bulizós énem?

Néhány hete, egy (szerkesztőségi) buliból hazatérve azon kezdtem agyalni - persze csak miután újra beindultak az agyfunkcióim, és képes voltam egyáltalán értelmes gondolatsorokat összefűzni -, hogy tulajdonképpen mikor voltam én utoljára bulizni?

Osztottam, szoroztam, és a válaszra rábukkanva jött is a következő kérdés: miért ilyen rohadt régen? Hiszen bulizni jó! Most is élveztem. Akkor miért érzem mégis azt, hogy hosszú hónapoknak kell eltelnie ahhoz, hogy én újra a belevessem magam a pesti éjszakába? 

Forrás: Shutterstock

Májgyilkos évek

Vitathatatlan tény, hogy az igazi nagy bulizások időszaka az egyetem/főiskola. De mire odáig eljut az ember, már egészen túlmisztifikálja a buli fogalmát. Élénken emlékszem, hogy tizenhárom évesen már folyton nyaggattam a szüleimet, hogy mikor mehetek végre bulizni. Persze ma ez tutira viccesen hangzik, hiszen némelyik tizenkét éves kislánynak már műkörme, "pasija" meg szerelmi élete van. Míg én - őskövület lévén - nem mehettem nyolcadikos koromig semmilyen éjszakába nyúló, táncos össznépi összeröffenésre. Akkor is max tízig. Szerintem ez lehetett az oka annak, hogy hű de nagyon vártam már, hogy végre tizennyolc legyek, végezzek a gimivel, és kedves őseim kevésbé szabályozhassák be az esti programjaimat.

Fordul a kocka

Aztán egyszer csak észre sem veszi az ember, és úgy elszalad vele a ló, hogy nem győzi kiheverni a gólyatábor viszontagságait, már jön is elsöprő erővel a gólyabál. Ami után kábé addigra józanodik ki az összes elsőéves, mire be kell ülni az első előadásra. Vagy még akkor sem. És akkor vizsgafelejtő még nem is volt. Ja, és közben meg ott vannak a hétvégi kis villámbulik. És mindezt négy-öt éven át! Gondoljunk bele, micsoda leterhelő időszak ez! Főleg a májnak.

Forrás: Shutterstock

Aztán jönnek a túlhajszolt pályakezdő évek, amikor az ember izomból teper, hogy feljebb jusson a ranglétrán. Sőt, a nagy stresszt érdemes is péntekenként egy jó kis sörözéssel levezetni. Csak aztán a szervezetünk elkezdi felmondani a szolgálatot: vagyis még hétfőn is másnaposak leszünk a pénteki kocsmázástól. Érdekes megfigyelni, ahogy az ember eleinte igyekszik még önmaga előtt is fenntartani a látszatot, hogy egy átdolgozott hét után, hej, de alig várja, hogy nyakába vegye az éjszakát..."Mert hát a jó fejek buliznak! És nehogy már pont én ne legyek jó fej!" Aztán az eltelt évek számával elkezd fordítottan arányos lenni a hajlandóság. De úgy markánsan.

Hogy miért?

Például azért, mert a bulizós évek sok esetben a párkeresés időszakával köthetők össze. És ha te már fixen tudod, hogy a tánctéren nem fogsz összefutni a Nagy Ővel - mivel ő otthon az igazak álmát alussza a közös ágyatokban -, hirtelen sokkal kevésbé leszel motivált, hogy te legyél az éjszaka királynője. Sőt, annyi szuperromantikus program van, amit kár lenne kihagyni a masszív kialvatlanság és másnaposság miatt, hogy inkább azokat választod.

Forrás: Shutterstock

Persze ettől még jólesik egy-két görbe este, és szentül fogadod is, hogy miután lepörgött a terhesség-szülés-szoptatás tetszőleges számban ismételt körforgása, te bizony újra fiatalos, bulizós anyukaként ropod majd a DJ pult előtt.

Csak ahogy telnek az évek, észrevétlenül kúszik be az életünkbe a hátamközepéresekívánommaabulit érzés. Valamire mindig ráfogjuk. Például olyan indokkal nem megyünk el a barátnőnk pótszilveszteri partijára, merthogy még éjszaka is kétóránként szopik a kis Zsuzsika. Ami tök érthető. Csak amikor Zsuzsika már nyolcéves, és úgy alszik, mint a bunda, rádöbbenünk, hogy nem is biztos, hogy miatta nem járunk el a "dizsibe"...

Az én gyerekeim pedig már nemhogy nem szopiznak, de kezdődnek náluk a bulis évek. Simán mehetnék én is szórakozni minden hétvégén. De ehelyett marad az évi 1-2 alkalom. A köztes időben pedig Presser Gábor ikonikus dalának sorait dúdolgatom: "Fáradtnak tűnsz. Mintha nem a régi volnál..."

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?