Felelős vagy a rózsádért...

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szeretem a statisztikákat. Nem is kívánok adatokkal dobálózni, mert a száraz számok mögött emberek bújnak meg. És velük sokkal izgalmasabb foglalkozni.

Egyébként a KSH adatai szerint 2010. óta javuló tendenciát mutatunk válások terén. De én egyelőre sajnos nem ezt tapasztalom. Én azt látom, hogy ahova nézek, elvált szülők és azoknak a gyermekei vesznek körül. A településen, ahol élek, az iskolákban, ahova a gyerekeim járnak. Időnként rácsodálkozom, hogy van az ismerőseim közt olyan, aki nem vált el. Vagy csak egyszer. És ez alapvetően szomorú. 

Forrás: iStockphoto/weerapatkiatdumrong

Sokat agyalok azon, hogy mi minden vezet el egy válásig. És mindig oda kanyarodom vissza, hogy egy csomó kapcsolat végének nem is egy harmadik fél az oka! Okosan, ügyesen, küzdelmesen még "vissza lehetett volna csinálni". Úgy érzem, hogy manapság a párkapcsolatokban nem divat felelősséget vállalni. És nem kizárólag a házasságokra célzok. Sok olyan párral találkoztam, ahol a tagok külön-külön ki is hangsúlyozták, hogy:

  • "Nem egy életre szól."
  • "Á, ebből házasság úgysem lesz!"
  • "Jézusom, én le nem kötöm magam!"

Ezekből arra a következtetésre jutottam, hogy sokan már eleve attól félnek, hogy valaki mellett elkötelezzék magukat. Ha pedig eljutnak a házasságig, az első problémától megrettennek. Amikor valaki odaáll az oltár elé szíve állítólagos választottjával, kölcsönösen megfogadják, hogy jóban-rosszban, egészségben-betegségben kitartanak egymás mellett. De valahogy ez ma már viccesen elpuffogtatott frázisnak hangzik. És sokan nem is veszik komolyan. Mert érzelmileg nem elég érettek ahhoz, hogy ezzel megbirkózzanak.

Forrás: Getty Images/Csondy

Bizony, egy párkapcsolat, egy házasság felelősségvállalások sorozata. Felelősséget vállalok azért, hogy mind magamat, mind a másikat boldoggá tegyem. Ami azt jelenti, hogy megpróbálok mindent megtenni azért, hogy a lehető legharmonikusabban tudjuk élni a közös életünket. Viszont ehhez mindkét félnek igencsak bele kell adnia apait-anyait. Hiszen ahhoz, hogy kialakulhasson a harmónia és tartósan meg is maradjon, bizony kompromisszumok szükségesek. Ehelyett viszont gyakran azt látom, hogy ez csak az első nagyobb problémáig működik. És akkor, hipp-hopp, faképnél hagyják a másikat: "Nehogy má'! Még, hogy én alkalmazkodjak?!" Úgy gondolom, ez az egyik oka annak, hogy sok kapcsolat és házasság viszonylag gyorsan felbontásra kerül.

Természetesen a felelősséget és a terheket közösen kell cipelni. Ha az egyik fél úgy érzi, hogy aránytalanul sokat kell önmagából vagy önmagától megtagadnia, és a párja mégis őt okolja minden rosszért, akkor érthető, hogy odébbáll.

De ami fontos: mindig úgy cselekedjünk, hogy felelősséget tudjunk vállalni érte! Hiszen az ember attól is ember, hogy vállalja tettei következményeit. Mert csakis akkor lehetünk boldogok, ha úgy érezzük, senkit sem kell hibáztatnunk azért, ami velünk történt. Hiszen mi magunk hozzuk meg felelős döntéseinket, és nem tehetetlenül sodródunk az árral, ergo: életünk a saját kezünkben van.

Nyitókép: istockphoto

    Ezt olvastad már?