Ne gyűlöld azt, akit egykor szerettél...

Utálnunk kellene a volt szerelmeinket, de nem megy. Örökké tartóra font, láthatatlan zsinórral összekötve élünk emlékeikkel. Erre a kötélre tűzi fel az idő vaskos csipesszel az elcsókolt csókokat - de azok már íztelenné váltak a kihűlés jeges hátán.

Ott lógnak még a kéjes sóhajok is, amelyek már nem mozdítják meg belső szerveinket. És a cipőink egymás mellett haladó orrának látványa is ott lengedezik. Összeköt minket a nyirkosság egymás tenyeréről, az első kézfogás emléke, amely idegen bőrérzet lett, miután összecsomagolta a holmiját. A kikönyörgött falatok a másik tányérjáról hajnali vacsorákon, amelyből már csak a tányérra száradt mosatlant látod. 

Forrás: iStockphoto/eldinhoid

Gyűlölnünk kellene a boldog napokat, mikor még könnyű volt a szív. Amikor még energiától duzzadva lüktetett a test, ami most már csupa seb az átélt csalódásoktól. Az ég felé lökött nevetéseket az augusztusi csillaghullásban, amiből most már csak a fullasztóan fülledt levegőt kapkodja a tüdőd. A kacér pillantásokat szemedből, amelyekből idővel a düh villámait szórta becsapott lelked. Az első illatmorzsát a másik bőréről, a férfi tesztoszteron kipárolgását...

Emlékszel még, hogy vonzott az, ami mostanra idegen szaggá vált?

Utálattal kellene gondolni az éjszakai ölelésekre, hidegrázó emlékképpé kellene válnia az összes érintésnek. De a múlt darabkái mégsem tudnak átmenni a metamorfózison, mert tudod: abban az ölelésben volt benne a világ. Ott és abban a pillanatban megélted a boldogság teljességét.
Nem tudod gyűlölni a volt szerelmeidet. Hiszen részeiddé lettek. A múltad egy-egy darabjává, és pontosan tudod, melyik hol ejtett sebet rajtad. Ám azt is tudod, hogy te hol sebezted meg őket.

Forrás: iStockphoto/Yuri Arcurs

Hiszen minden kapcsolat egy párbaj - és a párbajok végén valaki mindig ott marad a harcmezőn. Valaki mindig fűbe harap - hiszen holtomiglan-holtodiglan már nem szeretünk. Divatjamúlt utópia - de mi, míg lélegzetet veszünk, reménykedünk abban, hogy talán létezik.

Álarcot hordtunk, de amint felfedtük igazi valónkat, a volt kedvesek egytől egyig sarkon fordultak. Talán csak egy rólunk felépített képet szerettek... De már nincs vádaskodás, csak utólagos, józan megértés van helyette. Én is tudom, ők is tudják: a megfelelni vágyás csikorgó szekerére magunk ültünk fel, mert féltünk attól, ami végül be is következett... Hiszen mikor végre felfedtük magunkat, és messzire dobtuk a csillogó álarcot, véget is értek a boldog napok.

Emlékeinket, volt szerelmeinket nem gyűlöljük. Jól zárható ládába rakjuk, eltesszük, és csak ritkán beszélünk róluk. Ám olykor, magányos pillanatainkban, elővesszük, felpattintjuk a doboz tetejét. Végiglapozzuk a fejezeteket, könnyet ejtünk a megőrzött képekre, elcsitítjuk a megmaradt sértettséget, majd visszazárjuk őket. És a hátunkra vesszük a lelkünk féltve őrzött ládikájába pakolt, egykor édes szerelmeket, és visszük tovább... amíg csak élünk. Mert gyűlölni nem lehet azokat, akiket egyszer, valaha, igazán szerettél.

Nyitókép: iStockphoto

    Ezek is érdekelhetnek