Egy kihűlt szerelem lábnyomában járok

Magamat választom helyetted. Ezentúl magamat fogom szeretni, nem téged.

Érzelmi sivárságod többé már nem bánthat. Használhattad a húsom, bőröm, csontom - ingyen lakoma voltam. Hittem abban, hogy idővel változhat, te más leszel, hogy te meglátod bennem az értéket, mindazt, amit magamban hordok. Megkönnyebbülést hoz a búcsú nekem. Kitisztul az ég, és most látom csak, hogy a szürke, nyomasztó felhőket hittem frissítő záport hozó égi áldásnak. 

Forrás: Getty Images/Petar Chernaev/Pixelfit

A kihasználtság kötözőzsinórját a józan ébredés késével vágom el, és bár sajog még a seb, hagyom, hadd fájjon. Emlékeztessen arra, hogy soha többé ne halljam, ahogy a szép szavak lasszóját utánam dobod, és a szívem köré tekerve megpróbálj visszahúzni magadhoz.

Tudod, hol az a gyenge pont, ahol még talán fogást is találsz rajtam, és esélyt arra, hogy megint játszhass velem. Kell neked ez a könnyed szórakozás, amely nekem sziklányi teher volt. De nem hibáztatlak. Önként léptem hozzád, és csak későn vettem észre a béklyót, amit a lelkem köré fontál, elhitetve velem, hogy számodra az egyetlen vagyok.

De már nincs felettem hatalmad. Ősi szabadságvágy tombol bennem, valami fékezhetetlen erő taszít el tőled, ami feltört belőlem. Felfakadt a felismerés józansága, és rakja lábaimat egymás után, így távolodom, így taposok a kihűlt szerelem lábnyomába. Messziről látom magunkat, látom nyomorúságos próbálkozásomat, erőlködésemet, hogy helyrehozzam a már megváltoztathatatlant.

Oly nehéz kimondani ezt az egyszerű szót: vége.

Forrás: iStockphoto/Sasa Mihajlovic

Viszem, hordom, hurcolom utolsó találkozásunk nyomát a bőrömön. Valahányszor szállni próbálok, hideg józanságod kőkemény falának ütközöm, és törött szárnyú angyalként hullok a földre. Már nem remélem, hogy lesz egy sarok, egy zug számomra benned, mert már látom: téged nem érdekel más, mint a tested óhaja, vágya.

És ha kér a szívem? Hátat fordítasz, de kell neked ez a lüktető, pulzáló támasz, mert jól tartja sérült, régi szerelmek sebétől sajgó lelked. A szavad gyengéd, de csak míg karjaidban tartasz, aztán tolsz, taszítasz, nem engedsz be - hiába enyém az érdem, hogy jól vagy. Talán úgy gondolod: nem vagyok méltó, nem vagyok érdemes rá, hiába vegytiszta az érzés, amivel gyógyítom más keze által felkoncolt lelkedet.

De már tudom: csak buja mosolyom vágyod, vérem forrását élvezed, és én csak vigasz lehetek. Hiába szól szépen a testem kezeid nyomán, a lelkem éhezik. De te nem adsz többet, mert soha be nem gyógyuló sebet hagyott benned valaki.

SHE

Ezennel kihúzom félholt lelkem a partra, és az újrakezdés reménye pumpál bele éltető levegőt, zihálva köpöm ki az önáltatás fullasztó vizét. Felköhögöm magamból az egyetlen szót, amivel még tartozom neked: vége.

Nyitókép: iStockphoto

Ezek is érdekelhetnek