Tízévente egy nyaralás - nekünk ennyi jutott...

Egy tíznapos nyaralásból visszatérvén azon kezdtem elmélkedni, hogy életünk során mennyi minden miatt köszöntenek ránk hosszabb-rövidebb ideig tartó lelkibeteg időszakok. Például rám most éppen kellemes tíz nap után.

Nyolc éve voltunk utoljára úgy közösen, családilag, hosszabb időre nyaralni. Azóta miért nem? És most miért? És egyáltalán, miért is nem élhetünk tengerparton? Szerintem nem vagyok egyedül a problémámmal. Sok hozzánk hasonló családnak nem adatik meg - különböző okokból - ,hogy minden évben kiszakadjon a mókuskerékből, és megtapasztaljon valami mást, valami szokatlant, valami bizsergetőt. Ezt úgy is felfoghatjuk, hogy legalább mindig nagy élmény, ha nyolc-tízévente mégis sikerül. Legalább nem fásulunk bele a nyaralásba is. Bár én szívesen beleunnék... 

Forrás: iStockphoto/FlairImages

Ugyanakkor azt kérdezem magamtól minden évben: miért nem teheti meg egy átlagember, hogy legalább évente két hétre bezárja a boltot, és elhúzzon valami melegebb égtájra? Vagy hidegre. Ki hova szeretne. Magyarország szép, és sok táján jártam már, de vannak olyan országok, melyeknek a varázsa hosszú időre úgy átitatja az ember lelkét, hogy belesajdul a szíve, ha csak rá gondol, hogy mi lesz majd itthon, a négy fal közt... Ha ránézek a naptejre, ha meghallok egy dalt, amit az úton hallgattunk, amikor leszedem a szárítóról a nyaralás alatt hordott ruhákat, érzem, hogy dolgozni kezdenek a könnymirigyeim. Pedig nem vagyok érzékeny tini.

Nem nyavalygásnak szánom ezeket a gondolatokat, inkább elmélkedésnek. Miért nem merjük felvállalni, hogy vágyunk ezekre a pillanatokra? Hogy nekünk, felnőtteknek, sőt, még a hős férfiaknak is ugyanúgy fáj, ha vasárnap hazaérünk a Balatonról, a Bükkből, Görögországból, és hétfőn mehetünk az irodába, a gyárba, tovább hajszolni a karriert, a pénzt.

Forrás: iStockphoto/Milan Ilic

Pedig tudjuk, hogy lassítani kéne. Hiszen láttuk.

Láttuk azokon, akik lassabb tempóban élnek. Akik esténként kiülnek a ház elé sakkozni, vagy a kérges kezű szomszéd halász bácsival meginni egy hideg sört. Ők tudják, hogy a lassú élet egyúttal hosszabb életet jelent. De mi dolgos kis mókusok módjára gyűjtögetünk. A következő nyaralásra. És tovább áltatjuk magunkat, hogy megéri. Megéri, mert egyszer egy évben megérdemeljük. Vagy legalább két-három-ötévente egyszer.

SHE

Tanulunk, dolgozunk, taposunk, lihegünk, és elszalad mellettünk az élet. Velünk és a kis bánatainkkal. Amiket átörökítünk a gyermekeinkre. Akik szintén szorgosan dolgoznak tovább a jövő építésén. De milyen jövőjén? Olyanért, ahol azért gürizik az ember, hogy évente egy héten át kipihenje az egész éves taposómalmot? Az irodát, a gyárat, a katedrát, az iskolát? Más emberek, más nemzetek vajon mit csinálnak okosabban? Vagy talán én vagyok túlzottan elégedetlen?

És ismét eljutottam életünk legfőbb kérdéseihez: kik vagyunk, miért élünk, mi a célunk a világ körforgásában? Aki tudja a választ, boldog ember...

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?