Kapuzárási pánikom van, és büszke vagyok rá!

Ott álltam a temetőben a szüleim sírjánál, és azon gondolkodtam, hogy milyen volt az életük. Ismertem őket, tudtam, miken mentek keresztül, miket éltek át. De a gyomrom mélyén azt is éreztem, hogy mennyi minden mást is meg szerettek volna tapasztalni - ha lett volna rá lehetőségük...

Ha nem akartak volna megfelelni a társadalmi konvencióknak, az általános elvárásoknak és a szokásoknak. Mert bizony nekik (még) erősen meghatározott sémák szerint kellett élniük - és ritka volt a kivétel.  

Forrás: iStockphoto/mashabuba

Negyven éves elmúltam. Nem tegnap. És semmi nem tud az embernek annyira odavágni, mint a halál közelsége. Mert negyven pluszosként folyton szembetalálkozom a nőknél és a férfiaknál is jelentkező "kapuzárási pánik" elnevezésű, ránk ragasztott címkével.

Meglehetősen megbélyegző dolog ez. Ma egy negyvenen felüli nő vagy férfi, bármilyen új dologba fog, vagy egész egyszerűen másként kezd gondolkodni, egyből bekerül a skatulyába:

"Biztos rátört a kapuzárás, attól bolondult meg."

Holott erről szó nincs. Egyszerűen csak érezzük, hogy vannak dolgok, amelyekre nem volt még időnk. Hosszú, hosszú évekig csak őrült tempóban futottunk a hétköznapok taposómalmában: korán férjhez mentünk, mert a mi időnkben még az volt a divat, aztán sorra jöttek a gyerekek, a válás, a második férjek, a munkahelyváltás, a költözés, az új autó - és csak repültek az évek. Hogy ezt mind mi akartuk, vagy csak ránk kényszerítette a társadalom - ki tudja? De az biztos, hogy azt nem akartuk, hogy anélkül érjen véget az életünk, hogy megvalósítottuk volna a szívünk mélyén lapuló vágyainkat.

Forrás: Getty Images/Sam Edwards

Aztán ötvenhez közeledve ott állunk a felmenőink sírjánál és egyszer csak kibukik belőlünk a kérdés: "Mennyi időm van még hátra? Mit akarok még? Mit súg a szívem? Mik a vágyaim?" És ekkor törnek elő azok az elfojtott, titkos és meg nem élt dolgok.

Mi vagyunk azok a nők, akiket ha - bármilyen oknál fogva - megnyomorít a házasság, végre nagy levegőt veszünk, és vállaljuk azt, hogy egyedül menjünk tovább. Mert nekünk így jó. Vagy felállunk a könyvelőiroda székéből, és kézműves vállalkozásba kezdünk, mert ez tesz minket boldoggá, és nem a hatvanadik pár cipő, amit a sok számjegyű fizetésünkből vehettünk.

És a mi generációnk férfiai leemelik az összegyűjtögetett pénzt a bankszámlájukról, és vesznek menő autót vagy egy choppert, és bőrszerkóba bújva nekivágnak a világnak, hogy lássák mindazt, amire nem volt idejük az elmúlt évtizedekben. Mert erre vágytak. Saját, igazi énjüket ez idáig elnyomták, és a társadalmi elvárásoknak akartak megfelelni.

És nem úgy akarnak meghalni, mint a szüleik: titkos, elfojtott vágyak ketrecébe zárva.

Félelmetes dolog rádöbbenni, hogy ha nem változtatunk, akkor úgy fogunk majd egyszer azon a bizonyos kórházi ágyon feküdni, hogy csak azon bánkódunk, mennyi mindent nem tettünk meg. Mint az őseik.

Nem! Mi már nem ilyenek vagyunk. Mi megéljük az álmainkat, ha lehetőségünk van rá - igen, akár így az életünk közepén. És csak reméljük, hogy az utánunk következő generáció már fiatalon is mer majd úgy élni, ahogy nekik jó. És mit kapunk "cserébe"? Megbélyegzést. Persze, nem mindenki van így ezzel. Vannak, akik elégedettek az életükkel, ám engem mégsem hagy nyugodni a gondolat:

Mikor kerül le a korosztályunkról a kapuzárási pánik billogja?

Nyitókép: iStockphoto

    Ezek is érdekelhetnek