Kiscicát adsz ajándékba? Az gagyi! Én birkát vettem.

Papírlakodalom, csipkelakodalom, cukorlakodalom. Tudom, tudom: szokatlannak tűnik, de mi minden házassági évfordulót az angolszász elnevezéseik alapján ünneplünk meg. Nincs különösebb oka, csupán annyi, hogy ünnepmániás vagyok.

A hetedik házassági évfordulónkra (gyapjúlakodalom) vettem a férjemnek egy bárányt. Igen, egy bárányt. Éppen akkor költöztünk kertes házba, és amúgy is terveztük, hogy a szokásos kutya-macska kombó mellé veszünk majd szárnyasokat, gyapjasokat és mekegőket is.

Nosza, kapva kaptam az alkalmon, megnéztem a neten a birka felhozatalt. Mert nem úgy van ám, hogy az ember lánya csak kimegy egy állatvásárra, és vesz egy birkát! Nem. Nem mindegy, mekkorára nő (azt tudtad, hogy egy fiú birka, ööö, bocs, kos akár a 100 kilót is elérheti?), milyen a fejformája, a gyapja, a húsa.

Ja, de a húsa az mindegy, mert tudtam, hogy megenni tuti nem fogjuk.

Forrás: iStockphoto/PPAMPicture

Rövid keresgélés után meg is találtam egy szomszéd városka birkatenyészetét. Kár, hogy a telefonbeszélgetésünket nem rögzítettem, megállná a helyét bármelyik kabaréban. De kitartó voltam, és pénteken munka után meg sem álltam a birkás emberig. Magassarkúmban csak úgy siklottam a szalmával kevert ürülékkupacokon, aztán szexisen meglóbáltam retikülömet a gumicsizmás asszonyság előtt. A döbbenet végképp úrrá lett rajtuk, amikor elmondtam az elképzelésemet és határozottan ráböktem a legszebbre:

"Azt a cappuccino színűt szeretném!" (Ezzel meg is volt a neve: Cappuccino!)

"És van otthon valami, amivel meg tudják etetni?" - szaladt ki végül a gazda száján.

Több-kevesebb sikerrel meggyőztem, hogy jó helyre kerül majd a jószág, emberünk pedig már kötözte is össze az "áldozatot". A csomagtartóba téve a juh beletörődni látszott a sorsába, emberünket pedig az idegösszeomlás határán hagytuk magunk mögött.

Nagy volt a meglepetés, nemcsak a férjem, de a két kutya is kisebb sokkot kapott. A bárány rögtön felengedett, futkározott, legelészett, és kedvesen bégetett. Ja, nem, ez csak az én képzeletemben játszódott le így.

Forrás: iStockphoto/Tobias Helbig/Cinoby

Ő úgy üvöltött, hogy zengett tőle a hegyoldal. "Biztos honvágya van" - állapítottuk meg rögtön. De hogy lehet egy birkának honvágya? Elvileg ő csak egy birka. Én addig nem tudtam, hogy a bárány társas lény, nyájban érzi jól magát, és ha egyedül van, keményen nyomja a decibelt.

Na, gondoltam, én ezt is megoldom: először egész napra a kertbe költöztem, olvastam, kapáltam, locsoltam és... őriztem a birkát. Végül feladtam, és elmentem az utcánk végén lévő lovardába.

"Jó reggelt, hölgyem, segíthetek?" - nézett rám a pocakos kalapos.

"Ömm, igen, vettem a férjemnek egy bárányt..." - kezdtem a vallomásom.

"Egyet? Hm, ilyen ötletem nekem utoljára kisfiúként támadt" -próbálta elfojtani nevetését a férfi.

"Jó, jó, ezt inkább ne firtassuk... a kérdésem, hogy van-e eladó kisbirkája, vagy be tudná-e fogadni az enyémet, amíg megoldom a dolgot?" Mivel mindkét kérdésre csak csóválta a fejét, inkább hazakullogtam.

SHE

Másnap viszont sikerrel jártam, és beszereztem két kecskét is (igen, már okosabb voltam, egyből kettőt vettem), és végre fellélegezhettünk: eljött a nyugodt, békés legelészés, boldog nézelődés időszaka.

Na, de mi ez? A francba! Szombat van, miért csörög a vekker fél hatkor? Ja, mennem kell etetni...

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?