Búcsú egy igaz baráttól - akinek történetesen négy lába volt

Alig három hónapja történt. 16 éves volt. Egy igazi harcos, de már nagyon beteg. Harcolt volna még, de eljött az ő ideje. Ez az a pillanat, amire sosem lehet felkészülni.

Csendben ég a gyertya a tv mellett. Három hónapja, hogy nem hallom már a kis tappancsait, amint robog fel a lépcsőn."Hékás, etess már meg!" Nézem a lagymatagul táncoló fénysugarat, amint megvilágítja a hátramaradt emlékeket. Fényképek, ennyi maradt meg nekem belőle. És persze 16 év megszámlálhatatlanul sok közös pillanata.

Ennyit kaptunk az élettől. Soknak tűnik, mégis olyan fájdalmasan kevés idő ez. Kegyetlen dolog, mégis hálás vagyok, amiért ennyi idő is megadatott nekünk. 10 éves lehettem, amikor keserves sírásra lettem figyelmes. Egyedül, félve panaszkodott a házunk melletti mezőn. Tisztán emlékszem a hangjára. Nagyjából tenyérnyi méretű lehetett, fázott, és nagyon éhes volt. Egymást néztük, és tudtuk: itt kezdődik el a mi közös életünk.

Forrás: Getty Images/Oleh_Slobodeniuk

Másképp szeretjük a családunkat, a kocsinkat vagy épp a reggeli kávénkat. Elmorzsolunk egy könnycseppet, amikor a kedvenc bögrénk atomjaira hullik a padlón, vagy amikor elhagyjuk az imádott kulcstartónkat. Mégis sokan nem értik meg ezt a fajta szeretetet, azt, hogy mi elmondhatatlanul szeretjük négylábú társainkat.

Gyerekkoromban, a szüleim válásának idején sokszor éreztem magam magányosnak. Ő pedig el sem mozdult mellőlem ilyenkor. Szüntelenül dorombolt az ölemben - néha a legképtelenebb helyzetekben. Emlékszem: egyszer a pizsamámba pólyáltam, majd függőágyként az íróasztalomhoz rögzítve ringattam a lábammal, miközben a matek házimat írtam.

Ő pedig csak hálásan dalolta: "Köszönöm, hogy aznap megtaláltál."

Sokszor elfelejtjük, mennyit is jelentenek ezek a kis lények. Nem lehetek elég hálás neki, hogy másfél évtizedig ott volt mellettem. Barát volt és tanító egy személyben. Az általános iskolától a felnőtt élet kapujáig hűségesen kísérte minden léptem.

Forrás: iStockphoto/elenaleonova

Az állataink némán, szavak nélkül tanítanak bennünket. Hűségre és feltétel nélküli, önzetlen szeretetre. Mert ők velünk maradnak akkor is, ha elviselhetetlenek vagyunk. Nem tesznek megjegyzést, ha egy 20 órás műszak után még mindig halomban áll a tegnap esti mosatlan. Velünk örülnek, amikor valami jó dolog történik az életünkben, és mindent megtesznek, hogy felvidítsanak, ha eltörik a mécses. Mi pedig felelősséggel tartozunk értük, pont úgy, ahogy a családtagjainkért. Hiszen ők is azok, a családunk részei.

Hosszú hónapok gyengélkedése után pillanatok alatt mondta fel szervezete a szolgálatot. Ott voltam vele az utolsó lélegzetvételéig, ahogy ígértem. Ez volt a minimum, amit megérdemelt azok után, hogy a társam lett. Utálom, hogy csak ennyit adott nekünk az élet. Reméltem, hogy egyszer még az én gyermekemnek is ő fogja megmutatni, milyen fontos is az állatok szeretete.

Csak ültem a szobámban némán, és a pislákoló lángot néztem. Néztem a pár éve készült képet, amin békésen aludt, és csak arra gondoltam: remélem, tudja, mennyire szeretem. Hogy magamban őrzöm az összes együtt megélt emléket. Remélem, tudja, hogy soha nem lesz még egy ilyen kis tökéletes szőrmók az életemben, és hogy örökre helye marad a szívemben.

(Picúr cica 2001-2017)

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?