Kinőttem a hülyepicsa-korszakomból

Kislány koromban én is álmodoztam arról, hogy egyszer férjhez megyek, cuki gyerekek szaladgálnak majd körülöttem, és igazi tyúkanyós életet fogok élni valahol vidéken.

Nekem elhihetitek: nem úgy terveztem, hogy 40 évesen még mindig szingli leszek - mégsem vagyok elkeseredve. Mások szerint sok mindenből kimaradok, ami a párkapcsolatban lévőknek megadatik. Nekik (is) szeretném elmondani, hogy jóval többet köszönhetek a szingliségemnek, mint hinnék. 

Forrás: iStockphoto/Gpoint Studio/Anna Bizon

Tudok bízni másokban

Elég hosszú utat tettem meg idáig, de úgy érzem: még mindig az a legnagyobb kihívás számomra, hogy bízzak másokban. Ez nálam személyiségbeli kérdés is: időre van szükségem, hogy megnyíljak egy férfi előtt, mert attól félek, hogy amint kitárulkozom, gyengének fog látni - rosszabb esetben pedig kihasználja a sebezhetőségemet. Ha valaki hozzám hasonlóan már hosszabb ideje egyedül fekszik, és egyedül kel, talán nem is veszi észre, milyen hihetetlenül vastag és magas falakat emelt maga köré. Minden új kapcsolatomban tanulom a bizalmat, és bár van még hova fejlődni, azt hiszem, ez a képességem napról napra erősebbé válik.

Leszámoltam a hamis illúziókkal

Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de folyton azon szorongani, hogy mikor toppan be a Nagy Ő, éppen olyan káros, mint a korábbi csalódásokon rágódni. Húszévesen halálosan komolyan vettem a társkeresést: fiatal anyuka szerettem volna lenni, és gőzerővel rajta voltam a projekten, hogy megtaláljam leendő gyermekeim apukáját. Később, a harmincas éveimben, ha egy férfival nem volt meg a közös hullámhossz, az azonos értékrend és érdeklődés, akkor azonnal dobtam is. De most, 40 évesen nem foglalkozom azzal, hogy a randipartnerem milyen hatással lesz a jövőmre, vagy mennyiben fogja megváltoztatni a jelenemet. Egyszerűen csak átadom magam a pillanatnak, és élvezem a másik társaságát.

Forrás: iStockphotorch/Dean Hindmarch

 

Nem ostorozom magam, amiért most épp szingli vagyok

Nem vagyok tökéletes, követtem, követek el hibákat. Voltak idők, amikor nem tudtam értékelni azokat a férfiakat, akik "komoly szándékkal" közelítettek felém. Hogy őszinte legyek, túl sokáig tartott, mire felismertem, hogy olyanokra pazaroltam a szeretetemet, akik nem érdemelték meg...

Az is az én hibám, hogy irreálisan nagy jelentőséget tulajdonítottam a saját ítéleteimnek, és rózsaszín álmokat szövögettem a szerelemről. Mindig megpróbáltam valakit belekényszeríteni ebbe az ideálvilágba. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek: lehetek a saját hajóm kapitánya, de az óceán fölött nincs hatalmam.

Képes vagyok megbocsátani - méghozzá azonnal!

Egy újabb randi. Az illető helyes, kedves, figyelmes és oda-vissza működik a kémia. Tartjuk a kapcsolatot, keressük egymást telefonon. A második (harmadik, negyedik, ötödik) etap is jól sikerül, a fickó szavakkal is érzékelteti, hogy milyen szuperül érezte magát. Aztán telnek a napok, nem hív, nem küld üzenetet, és én kezdem szomorúan konstatálni, hogy megint mellényúltam.

Régebben, amikor hasonló dolog történt, kétségbeesve kerestem a válaszokat, miközben iszonyúan sajnáltam magam. Kiborultam, szorongtam, nem tudtam a munkámra koncentrálni, és üzenetekkel bombáztam a pasit egészen addig, amíg ki nem csikartam belőle a választ.

Ma már egészen máshogy látom a dolgokat. Kinőttem a hülyepicsa-korszakomból, és megtanultam, hogy aki menni akar, azt el kell engedni. Az ilyen szituáció nyilván nem könnyű egyik fél számára sem, de az én szempontomból az eltűnés okai tulajdonképpen irrelevánsak. Mit teszek másként? Nem keresem magamban a hibát, nem gyűlölködöm, nem haragszom, és nem agyalok a múlton. Egyszerűen továbblépek.

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?