Öt év szégyen egyórányi gyönyörért

Voltaképpen nincs mentségem. Nem mondhatom, hogy túl fiatal voltam, esetleg naiv vagy akaratgyenge. De még azt sem, hogy menthetetlenül szerelembe estem, és elvesztettem a fejem.

Hogy akkor miért tettem? Fogalmam sincs. Évekig küzdöttem azért, hogy feloldozást nyerjek magamtól, a saját vétkem alól. Nem merném kijelenteni, hogy ténylegesen sikerült. Talán soha nem is fog. Könnyen megeshet, hogy nincs bocsánat a bűnömre...

Szerda délután volt, július közepe. Gyakorlatilag égetett a levegő, és olvadt a beton. Éppen az utolsó vendégem körmét fejeztem be, amikor megcsörrent a telefonom. A bőrgyógyásztól hívtak, hogy megjött a spéci, ekcéma elleni kenőcs a lányomnak. Az asszisztensnő - a csilingelő hangú Editke - kérte, hogy ha egy mód van rá, még aznap ugorjak el érte.

Teljesen feleslegesnek tartottam a sürgetést, hiszen a gyerek táborozott vasárnapig. Meg amúgy is a Római-parton terveztem tölteni a délutánt, és a belvárosi orvosi rendelő cseppet sem szerepelt a terveimben... Aztán addig küzdöttem magamban - főleg, hogy a doki helyett az asszisztense telefonált -, hogy végül beadtam a derekam. Bevágódtam az autóba úgy, ahogy voltam: csapzottan és leizzadva. Szerettem volna elkerülni a délutáni csúcsforgalmat, és reménykedtem, hogy talán mégsem füstbe ment terv a Duna-parti ejtőzésem.

Forrás: Getty Images/MilosStankovic

Egész úton a dokin járt az eszem. Nem tudtam kiverni a fejemből, amióta megismertem. Egy pillanatig sem mondanám, hogy jóképű, de még azt sem, hogy van benne valami észbontó. Nem, semmi. Mégis olyan hatással volt rám, mint a válásom óta senki. Elég volt egyetlen kósza érintése, hogy minden sejtem beleborzongjon. Tudtam, hogy nincs sztori. Sőt már maga ez az eszmefuttatás is illetlen, és méltatlan hozzám. A doki nős. A felesége most várja a második babájukat. És, ha valaki, akkor én aztán tényleg tudom, hogy milyen "kellemes", ha akkor rúgnak beléd, amikor aztán tényleg végtelenül kiszolgáltatott vagy.

Szentül hittem, hogy én nem lehetek "olyan" nő. Hiszen az "olyan" nőknek nincsenek érzéseik, szívük és méltóságuk. És legfőképpen képtelenek uralkodni a vágyaikon. Természetesen képes vagyok felfogni, hogy az aktushoz két ember kell. Azt is aláírom, hogy a férfi is minden esetben nyakig benne van a dologban, de az én nézőpontomban mindig és mindenkor megkérdőjelezhetetlen, hogy a nő dönt. Nemcsak ebben a kérdésben, hanem úgy általánosságban mindenben. Ha a nő nem hagyja magát, akkor nincs az a pasas, aki leédesgeti róla a bugyit.

A fenti gondolatok dübörögtek a fejemben, amikor beléptem a régi társasház kapuján. Jólesett a ház enyhén dohos, de hűs levegője. Kicsit furcsálltam, hogy Editke nem köszöntött csilingelő hangján, de a doki motorját sem láttam az udvarban, így könnyedén vettem a lépcsőfokokat. Fejben már túl is voltam az egészen.

Forrás: Getty Images/Forest Woodward

A rendelő ajtajához érve elkapott a jól ismert bizsergés. Levert a víz, és görcsbe rándult a gyomrom. Nyugi, nincs itt! - mormoltam magamban. Nagy levegőt vettem, és a csengő felé nyúltam, amikor kinyílt az ajtó, és teljes valójában ott állt velem szemben.

Az elkövetkező egy óráról csak foszlányok maradtak meg. Egyedül volt. Kellemesen hideg levegő töltötte meg a félhomályban úszó előteret. Távolról, alig hallhatóan Sinatra szólt. Én pedig besétáltam egy ajtón, amiről nem hittem, hogy létezhet.

Forrás: iStockphoto/MilosStankovic

Azt hittem, hogy ez csak az "olyan" nőkkel történhet meg... A helyzet az, hogy tévedtem: ilyesmi megtörténhet bárkivel. Nem tartott tovább egy óránál, hiszen mennie kellett. Nős ember. Hogy jó volt-e? Mámorító. Hogy megérte-e? Nem. Hogy valaha elmúlik-e a szégyen? Ezt nem tudhatom. Egyelőre csupán annyi bizonyos, hogy öt év kevés volt hozzá.

Baranyai Kata novellája

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?