Már képtelen vagyok nagyot álmodni

Egyszer régen úgy gondoltam, hogy minden úgy lesz majd, ahogyan megálmodtam. Hogy majd, ha nagy leszek, akkor igazi hercegnő leszek és szépségkirálynő. Ha úgy tartja kedvem, felülök az első repülőre, ami elvisz Hawaiira, és egész nap koktélozni fogok a tengerparton.

Aztán jöttek a felnőtt évek, amik, mint valami gonosz TV szerelő, megszüntették az agyamban a mesecsatornát, a helyére pedig átváltottak valami hülye teleshopra. Ahol folyton azt mondja az idegesítő szőke picsa, hogy "Most induljon el a postára számlát befizetni, mert ma még további tartozások nélkül megteheti!" Így szépen lassan eltűnt a tengerparti, egész napos részegség képe és a vágy, hogy a korona a fejemre kerüljön. De lassan már arról is lemondok, hogy lesz egy szép családi házam három kutyával, meg hat gyerekkel, mert ahhoz már ideje lett volna legalább egyet szülni (gyereket, nem kutyát).

Szépen lassan kezdem felfedezni, hogy a dédelgetett képzelgéseim szertefoszlanak, hogy kezdek kifutni az időből azzal, hogy nap, mint nap a jövőmért próbálok tenni. Dolgozok, pénzt gyűjtök, félreteszek, pont, mint mindenki más. Egyszerűen már nem élhetek azoknak az álmoknak, amikből régen olyan szépen felépítettem a képzeletbeli palotát, amiről azt hittem: a legerősebb téglából készült.

Forrás: Getty Images/sturti/

Pofon vágott a valóság szele, így közelebb a harminchoz, mint a húszhoz. Bár még mindig reményekkel telve falom a motivációs idézeteket a "nincs lehetetlen"-ről, de akkor
is kétlem, hogy valaha például híres kosaras lesz belőlem. Nem, tényleg nem azért, mert a testmagasságom inkább mélység, vagy, mert nem hiszek eléggé magamban. Hanem mert a realitás talaján maradva ez vitathatatlan tény. Nem születtem Jordannek.

Tulajdonképpen erre akkor döbbentem rá, amikor pár hónappal ezelőtt megtaláltam a 14 éves kori naplómat, amiben leírtam, hogy milyen szipi-szupi színésznő leszek, aki egész nap reflektorfényben tengeti az életét. A másnapi bejegyzésemben már biokémikusihivatásról álmodoztam, mert sminkeket akartam készíteni. A következő oldalon pedig részletesen leírtam, hogy milyen galériám lesz Párizsban, miután elvégeztem a művtöri szakot a Sorbonne-on.

Szóval akkor és ott, a hideg pincében nézegetve a régi emlékeket döbbentem rá, hogy már képtelen vagyok nagyot álmodni. Pusztán azért, mert túlzottan belemerültem a hétköznapokba, a munkába, a rezsi fizetésébe, a párkapcsolati problémákba meg az ilyen szükséges földi dolgokba. Csak mindeközben elfelejtettem, hogy miért is csinálom ezt az egészet...

Azt hittem, hogy mire 20 leszek, már férjem lesz meg saját vállalkozásom, és, hogy minden évben kétszer megyek majd nyaralni, egyszer az olaszországi, egyszer meg a svájci nyaralómba. Igen, beismerem: lehet, hogy kicsit túl sokat képzeltem magamról, vagy túlságosan élénk volt a fantáziám. De nem emlékszem, hogy valaha kinevettek volna azért, mert álmodni mertem. Közben pedig olyan szánalmas szintekre süllyedtem, hogy ma már sokszor én is arcon röhögöm magam. Már az olyan pitiáner álmokért is, mint, hogy egyszer lesz egy Porsche Cayenne-em - amiben készül egy olyan fotó rólam, hogy az autópályát szelve kiintegetek az ablakon. Hiszen miért pont én? Mindig lesz, aki jobb nálam, aki jobban csinálja, aki előnnyel indul, kapcsolatokkal vagy egy jótündér keresztanyával.

Forrás: iStockphoto/princigalli

De aztán ilyenkor, amikor az önsajnálatom már-már felvállalhatatlan mélységekbe süllyed, felrázom magam, hogy: bassza meg, nincs mit veszíteni, csak menni kell előre, és igenis, csak azért is még negyven naplót fogok teleírni az álmaimmal! Mert ha csak egyetlen teljesül belőle, akkor is büszke lehetek, hiszen általam valósult meg.

Mert csinálom, küzdök, szenvedek, mindent feladok, mindent megteszek azért, mert valahol még mindig gyermeki naivitással hiszem: megéri ez az egész. És persze erősen remélem, hogy az univerzum odadobja majd elém azt a kocsi kulcsot is egyszer. (Kedves Univerzum! Ha olvasod, amit írok, akkor ezúton kérnék egy jogsit is mellé, meg a vezetéstől való félelmem leküzdését! Köszi!)

Mert hát, ha feladnám, ha elveszíteném a szemem elől a célt, akkor már most áshatnám is a síromat. Mert hiába mondja a bölcs Dumbledore, hogy "Aki álmokból épít várat, elfelejt élni", ezek nélkül úgy érzem, ha a legnagyobb boszorkány lennék (na, azt nagyon akartam!) sem lennék boldog.

Mert hát mi értelme lenne ennek az életnek, ha nem hihetném el, hogy lehetek még a saját világom hercegnője?

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?