Ne csak március 8-án vedd észre, hogy nő vagyok!

Azt mondjuk kíváncsian vártam, hogy vajon miért lesz szükségem arra, hogy szívós legyek. És mondjuk a bátyámnak miért nem mondogatnak ilyeneket? Évekig nem kaptam rá választ. Nem is értettem: miért tesznek köztünk ilyen szempontból különbséget? Az rendben van, hogy ő fiú, én meg lány vagyok. Nyilván jobban bír cipekedni, de én meg többet csacsogok. Jól is volt ez így. Kellemesen kiegészítettük egymást. A fára mászásban pedig minden áldott nap győzött a jobb.

Viszont volt egy nap az évben, ami furcsa kettősséget keltett bennem: nőnapként emlegették. Nem értettem, hogy mit takarhat. Csak azt láttam, hogy úton-útfélen virágot osztogatnak azon a bizonyos napon a hölgyeknek. És ha nagyon jó fejek akartak lenni, akkor az édesanyja kezét szorongató kislány is kapott.

Lelkesen fogadtam az amúgy nem éppen életerős tulipánokat, jácintokat, vagy ami éppen jutott. Anyukám meg inkább mogorván. Bár többnyire állandósult jelzője volt a virágoknak, hogy hervadtak, ez mégse lehetett elegendő indok arra, hogy az amúgy kenyérre kenhető anyukám szinte fanyalogva fogadja a kedves gesztust.

Teljes káosz élt bennem ezzel az ünneppel kapcsolatban, semmit sem értettem. Aztán valahogy ez a téma sokáig nem jött elő. Egészen addig, amikor egyszer meghallottam, ahogy kiselőadást tartott az egyik szomszédasszonyának, aki valami női buliba akarta elcipelni a nőnap alkalmából.

Édesanyám igencsak kemény hangnemben kifejtette, hogy semmi értelmét nem látja a március 8-i ünneplésnek. Főleg azért, mert soha nem értett egyet azzal, hogy úgy kívánják őt - és még sok millió nőtársát - megtisztelni, hogy boldog, boldogtalan feljogosítja magát arra, hogy ölelgesse és puszilgassa némi aszott gaz fejében.

Furcsa volt ilyen intenzív kifakadást hallgatni az amúgy békés, háztartásbeli anyukámtól. De most valami elszakadt benne.

Számára nem jelent kiváltságot nőnek lenni. Neki ez egy létállapot, amit kapott. De ha már így alakult, akkor igyekszik helytállni a szerepben, - ha úgy tetszik, kiteljesedni. Tetszett ez a lendület, de egy kicsit túlzásnak is tartottam.

Amikor lenyugodtak a kedélyek, kérdőre is vontam - persze csak kedvesen. Anyukám pedig nemes egyszerűséggel csak ennyit felelt: "Majd rájössz.". És bevallom, részben tényleg rájöttem. A középiskolában még kifejezetten élveztem, hogy nőnapon a legtöbb férfi tanárnál nem feleltünk, a fiúktól pedig virágot kaptunk - amit mondjuk többnyire az osztályfőnök intézett, aki persze maga is a női nemet erősítette.

De aztán amikor elkezdtem dolgozni, egyre kevésbé tetszett az, ami ezen a napon történik. Nem tetszett, hogy az a kiszállító, aki az év 364 napján simán elmegy mellettem, miközben cipekedem, valahogy nőnapon mégiscsak észreveszi, hogy amúgy én nő lennék. És persze aztán elvárja, hogy mosolyogva és természetesen puszilkodva viszonozzam a "szívélyes ajándékát".

Viszont a - szerintem alanyi jogon járó - tiszteletből kérnék mindenkinek egy feneketlen kosárral. Végszóként pedig, ahogyan a szerkesztőségünkben is oly' sokszor elhangzik: akinek nem inge, ne vegye magára!

Nyitókép: iStockphoto