Y generációs nő vagyok! - Nekem nem jár szerelem?

Mi, Y generációs nők vagyunk a tudatos élet megtestesítői, a határozottság példaképei. Nagyon könnyen elesünk, és még könnyebben felállunk. Ragyogunk, tanulunk, igazán élünk. Terveink vannak, és tűzön-vízen át véghez is visszük őket!

Mégis folyamatosan kutatunk, mert a túl sok impulzus mellett azt hiszem: még mindig nem találtuk meg azt a valamit, amire valójában szükségünk lenne. A mi generációnk azért különleges, mert kaptunk valamit az élettől, amit még soha senki a történelem folyamán: mi élhetünk az álmainknak.

Mind hoztunk valamit otthonról. Anyáink között már voltak egyetemet végzett nők, és keményen dolgozó amazonok is. Ők már képesek voltak kiállni önmagukért, ki mertek szakadni egy rossz házasságból. Láttuk, hogy tudnak küzdeni és nagybetűs nők lenni.

Forrás: Getty Images/Martin Dimitrov

De anyáink nagy többsége elsősorban akkor is anya volt! Ehhez képest valamiért mégis biztattak bennünket, hogy merjünk álmodni, hogy miénk lehet a világ, tanuljunk, beszéljünk nyelveket, és igenis, tegyünk valamit, merjünk önzők lenni - és mint jól nevelt kislányok, mi hallgattunk is rájuk.

Azonban most, hogy felnőttünk, itt állunk tömegesen kétségbe esve, hogy:

Na, tessék, mi álmodtunk, mindent valóra is váltottunk, de bassza meg, valahogy nem így gondoltuk az egészet!Mert hiányzik valami, ami nekünk nem adatott meg. Ugyanis azok az igazi kapcsolatok és szerelmek, amik nagyanyáinknak megadattak, nálunk elmaradtak a roppant fontos önérvényesítés közben... Tudjátok, azok a mély érzések, az örökkön-örökké és az ásó, kapa, nagyharang. Mert nemhogy a házasságon nem kell törnünk a fejünket – hiszen nem is akarunk igazán feleségek lenni –, de még egy normális pasi sincs a környéken, akiben lenne valami érték, és aki úgy gondolja: a monogámia a normális.

Úgy képzeltük el, hogy a nagy Ő majd bekopog az ajtón egy szál rózsával, aztán lesz ám holtomiglan-holtodiglan! De úgy tűnik, sehol nincs 3G, vagy elromlott a GPS, mert valahogy nem akar megérkezni a királyfi...

Igazából csak azért nem találjuk őket, mert képtelenek vagyunk elfogadni: hiába várunk az ideálra – arra, amit a világ könyörtelenül az arcunkba tol –, tökéletes a valóságban nem létezik. Semmiben. Mi pedig képtelenek vagyunk lejjebb adni a legjobbnál.

De mit csinálnak eközben a férfiak?

Az álmaikat élik, ahogy tanították nekik is. Ugyanabban a parttalan tóban eveznek, mint mi... Mert nekik is azt mondták, hogy a legjobb nőt kell választani, nem kell sietni az esküvővel, előbb legyen meg minden, ami kell, és főleg azt, hogy a szerelem megvár.

Forrás: Getty Images/BraunS

A nagy álmodozások és önmegvalósítások közepette pedig le sem szarjuk, hogy mit érez vagy gondol a másik – csak nekünk legyen jó, és pont!

  • Kit érdekel, hogy hány emberrel randiztam Tinderről, ha jól éreztem magam?
  • Kit érdekel, mennyi jó csaj fordult meg az ágyamban, ha imádtam az egészet?
  • Kit érdekel, mit gondolnak rólam, ha én vagyok a legjobb?
  • Kit érdekel, hogy utálnak-e, ha nem mondják a szemembe?

Az a baj, hogy félünk: ha máshogy merünk gondolkozni, nem tudunk majd érvényesülni. Rettegünk attól, hogy nem leszünk egyediek, ezért tömeggé válunk. Mert mindig lesz, akinek jobb a Facebook-profilképe, vagy szebben tudja kontúrozni az arcát, és sokkal nagyobb a szája. És mindig ő nyer. Hogy boldog-e? Az nem számít, de elhisszük, hogy fel tud mutatni valamit, amitől tökéletesnek tűnik.

Kineveltek minket a romantikus idealizmusokból, belénk ültették a legjobbra való törekvést, de arról elfelejtettek felvilágosítani: egy kapcsolat az elfogadásról szól, amit mi nehezen tudunk megtanulni. Hajszoljuk az elérhetetlent, és nem vesszük észre: a férfiakat megijeszti az, hogy erősek vagyunk, és nélkülük is boldogulunk. Eltaposunk, és egyre kevesebbet sírunk. Már nem a gyengébbik nem vagyunk – de közben mégis legbelül a gyengédségre vágyunk.

Félek, hogy mind elveszünk ebben a posztervilágban, belül meg szétrohadunk, mert nem olvasunk könyveket, nem járunk színházba, de még csak nem is beszélgetünk a telefonunk nyomkodása nélkül.

Forrás: Getty Images/Georgijevic

Elhisszük, hogy erős, vérbeli nők vagyunk, mégis kétségbeesetten keressük az igazit, mert mégsem olyan jó csak magunkért szépnek lenni... Minket megtanítottak harcolni azért, akik vagyunk, és az álmainkért – azért, akik lehetnénk. Mi pedig tanuljunk meg kicsit a dolgok mögé látni! Tanítsuk meg magunknak, és majd a gyermekeinknek, hogy igenis az is számít, ami belül van! És értsük meg, hogy iPhone nélkül is vagyunk valakik, és a lájkoktól nem leszünk többek!

Habár a szerelem többször is rád találhat, csak akkor marad meg, ha képes vagy engedni, kompromisszumot kötni, és képes vagy úgy szeretni, hogy nem azt nézed, mi van kívül. És akkor majd megtanulsz boldog lenni.

Kérlek titeket, mi ezért harcoljunk! Önmagunkért – nem azért az emberért, aki egy fotón ragyog, hanem azért, akinek lelke is van. Mert mindent tudunk már, csak ezt az egyet nem...

Nincs könnyű dolgunk, de hát mi, Y-osok, nem is szeretjük azt, igaz?

Nyitókép: iStockphoto 

    Ezt olvastad már?