Ha illik, ha nem, akkor is MUSZÁJ!

Leírom: most a szellentésről fogunk beszélni. (Van erre amúgy valami elfogadott szinonima?) Eleve tabutéma az egész. Ha szóba (sajtóba) is kerül, akkor is azon megy a vita, hogy párkapcsolaton belül mikortól szabad? Vagy szabad-e egyáltalán?

Ilyenkor jönnek mindenféle pszichológiai érvek. Hogy ez valami lelki közelség jele. Vagy épp ellenkezőleg, a kapcsolat ellaposodását jelzi. Van, aki illemszabályokkal jön. Mások szerint humorforrás lehet.

De egy szempont valahogy mindig kimarad: a biológia.

Mert bizony nem mindegy, hogy valaki úgy "illemtudó", hogy közben fantasztikus emésztéssel rendelkezik, vagy komoly testi (és lelki) szenvedést okoz neki a visszatartás kérdése...

Forrás: iStockphoto/vitapix

Kati története következik:

Világ életemben marhára szégyelltem, ha szellentenem kellett. Külön nehézség, hogy sosem volt rendben a bélműködésem. Így gyakran napi rendszerességgel rám tört az a bizonyos kínzó, feszítő érzés. Semmit sem tudtam kezdeni vele. A gázok távozni akartak, és nem tűrtek halasztást.

Borzasztóan szégyelltem! Bárcsak vissza tudtam volna tartani, de nem ment. Azok a rakoncátlan galambok szabadon akartak szállni.

 A fiúknak szabad, sőt, dicsőség!

Gyermekkoromban csodálkozva néztem: hogy lehet, hogy a fiúk büszkén döngetik a mellüket, ha jó csípős szagút produkáltak a tábori szobában vagy az osztályteremben -, míg a lányok nem pukizhattak.

A lányok nem kakilnak, csak pillangókat eregetnek.

- mondja sok srác, így aztán én is beálltam a hercegnők sorába: csendben lapítottam. Egy-egy visszatartási kudarc után a fiúk hangosan röhögtek, és tippelgették, melyik srác lehetett a szag forrása. Mindig találtak valakit, akire ujjal lehetett mutogatni, és mindenki nagyon jól mulatott: engem kivéve. Én gyötrődtem a szégyentől.

Forrás: Getty Images/skynesher

Egyetemista koromra már szinte menetrendszerűre állt be, hogy az estéket végigpukizom. Totál kellemetlen volt, mert pont abban az intervallumban jártam társaságba. Amikor lehetett, igyekeztem félrehúzódni, "kivinni a szobából", de általában nem lehetett megoldani. Helyette csak zavartan tippelgettem: most csak én érzem a táncparketten vagy mások is?

Letagadtam, ami még rosszabb érzés volt

A legborzasztóbb az volt, mikor egy faházba sikerült bebüdösítenem a barátaim orra alá. Rettentően szégyelltem, hogy kellemetlenséget okozok nekik. Mikor aztán valaki elkezdte hangosan találgatni, ki lehetett, azt a taktikát választottam, hogy mást vádolok meg:

Biztos az előző táborozók voltak, a bölcsészek! Ők hagyták itt a szagot.

Rettentően szégyelltem magam! Másokat sároztam be!

A végső döfés pedig az volt, mikor az esetet követően elmentünk sétálni egy barátommal, hogy kiszellőztessük a fejünk, mire ő így szólt nekem:

Onnan tudom, hogy nem te fingottál, mert te olyan egyenes vagy: biztos bevallottad volna.

Legszívesebben elástam volna magam. De tényleg. Ott helyben, élve, jó mélyre a föld alá.

A pasimnak sikerült megtörnie a szégyent bennem

Néhány napja randiztunk, mikor véletlen az orra alá szellentettem. Egyértelmű volt, hogy én voltam. Addigra már annyira nagy volt bennem a feszültség, hogy elbőgtem magam neki. Ő pedig a világon a legjobb választ adta:

Ügyes vagy!

Forrás: Getty Images/Yuri Arcurs

Tudatosan vagy nem, de onnantól elkezdtünk játékot űzni abból, hogyha véletlen eleresztettem egy galambot, ő megdicsért. Minden alkalommal, egészen addig, míg már én is büszkén jelentettem be neki:

Pukiztam!

Persze tisztában voltam vele, hogy ebben nincs semmi dicsőség, de ezzel tudtam csökkenteni a gyötrő szégyenérzetet.

Felesleges szenvedni

Nem tehetek a bélműködésemről. Próbálom gyógyítani, de eddig nem sikerült. Semmi értelme, hogy rosszul érezzem magam miatta! Hisz nem volt bennem rossz szándék, és neveletlen sem vagyok.

Sajnos a testi probléma még nem oldódott meg, de lelki téren már látom a fényt az alagút végén. Sikerült ezt az egészet annyira helyretennem magamban, hogy egy buli közepén be mertem vallani a többieknek:

Elnézést, én voltam. Sajnos rossz a bélműködésem, nem tehetek róla. Szellőztessünk egyet!

Elmondhatatlanul könnyűnek éreztem magam, mihelyt ezt kimondtam! Hisz nincs semmi szégyellnivalóm, és ezt ők is tudták.

Forrás: Getty Images/Martin Dimitrov

Meglepetten bólintottak, és kinyitották az ablakot. Nem gúnyoltak ki: talán azért, mert egy lányt emiatt nem lehet csúfolni, vagy mert nem lett volna értelme.

Persze azóta is bosszankodom, ha rám jön a "roham", de már sokkal könnyebb elviselni esendőségem. A párommal csak viccelődünk rajta. A család előtt szóra sem méltatom. Barátok és ismerősök előtt pedig esetenként bevallom, és elnézést kérek. Vagy csak csendben mondogatom magamnak:

Nem tehetsz róla! Ne szégyenkezz! Majd elmúlik egyszer!

A legjobb pedig talán az lenne, ha odáig jutnék, hogy meg is köszönöm magamnak:

Kedves beleim, köszönöm, hogy jeleztétek a hibát! Igyekszem megtalálni az okát, és orvosolni!

Sajnos most még haragban vagyunk: én és a testem.

 Nyitókép: iStockphoto

Ezek is érdekelhetnek