Lilla mesél: Megszabadultam a hajamtól és a félelmeimtől

18 éves voltam, és leborotváltam a hajam. Igen, kopaszra. Sajnos pont abban az évben Britney is megtette ugyanezt – pár hónappal korábban. Mondhatnám: ellopta a bulit. Pedig én találtam ki előbb!

Mert én nem hirtelen felindulásból, egy idegösszeomlás közepette szabadultam meg nőiességem legszebb ékétől. Hónapokig mérlegeltem, tervezgettem, és aztán tiszta fejjel elhatároztam: a 18. születésnapomon kopaszra borotválom a fejem. És komolyan mondom: életem legjobb döntése volt.

Forrás: iStockphoto/Creative-Family

Nehéz megfogalmazni, mikor kezdtem el kacérkodni először a gondolattal. Talán akkor, amikor egy különösen hideg napon indultam el futni. Minden cuccom a mosásban volt, ezért egy rettentően ronda – de tényleg kritikán aluli – melegítőfelsőt kaptam fel, egy enyhén szólva is "retró" kukássapkával. Hát, jó szarul néztem ki, mit ne mondjak! És amikor egy forgalmas kereszteződéshez értem, egy addig soha nem tapasztalt élményben volt részem: nem állt meg egyetlen autó sem, hogy átengedjen! Egy se. Ott álltam percekig, és semmi.

Ilyen velem azelőtt sose történt!!!

Ekkor gondolkodtam el először azon, hány dolog van még, amit csak a külsőmnek köszönhetek? Ekkor gondoltam bele először abba, hogy minél inkább megfelel valaki az aktuális szépségideálnak, annál több pozitív diszkriminációban van része.

Forrás: iStockphoto/iascic

Aztán egyre több erre utaló jelet vettem észre. Mintha a "szép" embereknek minden egy kicsit könnyebb lenne. Kicsit több kedvességet kapnak, kicsit elnézőbbek velük, kicsit könnyebben nyílnak meg előttük ajtók. Aztán én is egyre többször kaptam meg:

Neked könnyű! Odatipegsz, csicseregsz kicsit, és egyből meg is kapod, amit akarsz!Vajon tényleg így lenne? Vajon minden, amit elértem, vagy letettem az asztalra, annak köszönhető, hogy "csini pofim" van? Egyre jobban nyomasztott ez a kérdés.

Aztán a tévében láttam egy riportot egy ismert színésznőről, aki legyőzte a rákot. Az egyik bejátszásban arról mesélt, hogy nagyon megijedt, amikor először hallott a kemoterápia mellékhatásairól. De amikor megtudta, hogy a haja is ki fog hullani, teljesen összeomlott. Igen, a haja miatt. A halál rémképét, a maradandó károsodás lehetőségét, a fájdalom gondolatát még el tudta viselni, de a kopaszságot nem.

Tudom, hogy egy ilyen szörnyű betegség a lelket is megviseli, és a hajhullás sokkal látványosabb, mint egy visszafordíthatatlan májkárosodás. De azért racionálisan szemlélve a dolgot: haj nélkül lehet élni. Pláne, hogy az esetek nagyobb százalékában visszanő.

De minden észérv ellenére nagyon is átéreztem a félelmeit. Sőt, szerintem minden nő átérzi, aki valaha sírt már a fodrásztól kijövet az elrontott frizurája miatt. Hiszen még azok a nők is, akik olyan kemények és erősek, hogy a pokol összes démonával szembe mernének nézni, vigasztalhatatlan zokogásban törnek ki egy elrontott frufru miatt.

De miért?

Tényleg ennyire kiborító, ha pár hétig egy picit kevésbé leszünk szépek, mint ahogy megszoktuk? Miért függünk ennyire a külsőnktől? Talán, mert a lelkünk mélyén mind attól félünk, hogy csinos külső nélkül az autósok nem engednének át minket a kereszteződésen? És talán az élet egyetlen kereszteződésén se jutnánk át önerőből...?

Forrás: Getty Images/Graham Oliver

Én, a lázadó kamasz pedig úgy éreztem, nem akarok olyan felnőtt lenni, akinek egész életében attól kell rettegnie, vajon mennyit érne ő, ha megváltozna a külseje? Aki nem tudja biztosan, mi az, amire igazán büszke lehet, amit igazán ő ért el – és mi az, ami csak az ölébe hullott a "csinos pofija" miatt?

Hogy ezt megtudjam, meg kellett szabadulnom a "jó nőségemtől"- és ezzel minden ki nem érdemelt előnytől, amit pusztán ennek köszönhetek. Szóval választhattam: vagy egy évig hordhatom azt a ronda melegítőt a kukássapkával, vagy kiragasztom a kopasz Natalie Portman fényképét a szobám falára, és elkezdek erőt gyűjteni. És mivel nem igénytelen akartam lenni, hanem csak ki akartam lépni a skatulyából, amibe kerültem, az utóbbit választottam. És bizony felszabadító élmény volt. Az a pár hét, amíg visszanőtt a hajam, egy életre helyrebillentette az önértékelésem.

Kiderült, hogy mik azok a visszajelzések és reakciók, amik igazán nekem, a személyiségemnek szólnak, és mik azok, amik csak a "szép szőke csajszi" eszményhez társított ideának.

És amúgy meg vagyok elégedve az eredménnyel.

Igen, valóban nem egyből széles mosollyal köszöntöttek a pénztárosok, a BKV-ellenőrök, a portások, és általában bármilyen idegen, de pár perc után a fellépésemmel elértem náluk, hogy udvariasak, kedvesek és jóindulatúak legyenek –, pont mint azelőtt.

És az is feltűnt, hogy a tanáraim is a megszokottnál kevésbé voltak velem elnézőek, de így is kidumáltam magam végül minden helyzetből.

Persze magánéleti szempontból is tanulságos volt. Voltak pasik, akik úgy eltűntek a közelemből, mintha sose lettek volna. De örömmel jelentem, sokan pont a "bátor döntésem" miatt kezdtek el érdeklődni irántam. És az is kiderült, kik azok, akiknek nem számít, hogy nézek ki, amíg belül olyan maradok, amilyen.

Forrás: Petrás Lilla saját fényképe

Ez már majdnem 10 éve történt, a hajam újra a derekam közepéig ér, az autósok átengednek a kereszteződésen, a széles mosolyok is visszatértek, és valahogy újra kicsit elnézőbbek velem az emberek.  

De már azt is tudom, akármit is hoz az élet – ráncokat, betegséget, műtéti hegeket, felszaladó kilókat vagy épp elrontott frufrukat –, nem a külsőmtől függ, értékes ember vagyok-e, vagy sem. Hanem tőlem. És azon, hogy mit kezdek az életemmel.

Nyitókép: AFPforum

    Ezt olvastad már?