Igen, azoknak a csoportoknak az egyikében, amelyekben vérre menő viták zajlanak arról, hogy a gumírozott (!) lepedőt (!) miként célszerű vasalni (!). Mindez szépen illusztrálja, milyen érzelmi hullámvasúttal jár a várandósság, aminek 32. hetében persze nekem is van mit meggyónnom... Nézzük csak, miken bőgtem mostanság:
Nahát, milyen kedves, pedig nem is kértem! Egészen meglepődtem a váratlan gesztuson, ahogy minden egyéb hasonló kedvességen is. Hát nem csodaszép és emberi mindez? Hát nem könnyfakasztóan nagyvonalú? HÁT DE!
Senki sem szán meg ekkora hassal? Pedig hogy fáj már a farcsontom és a derekam. Milyen kegyetlen világ ez. Ebbe a világba gyereket szülni?!
A közösségi médiaplatformok sötét valósága, hogy az ember folyamatosan látja a szebbnél szebb babaszobákat és babasarkokat, amiket igen gyakran alig pár napja hete teherbe esett sorstársak osztanak meg nagy büszkén, miközben mi még a harmincadik héten is legfeljebb csak tervezzük a festést. Amikor aztán zsinórban a huszadik ilyen fotókollekció kijön, a türelmetlenség, a kilátástalanság és az elhagyatottság fura mixtúrája jelenik meg: nincs rémesebb annál, mint amikor a fészekrakó ösztön kiteljesedését külső körülmények zord összjátéka fékezi.
Amikor aztán végül minden a helyére kerül, az örömkönnyek megállíthatatlanok...
Míg száz évvel ezelőtt a nagycsaládokban az egészen kicsi lányok is fogtak már a kezükben újszülöttet, manapság simán megéri az ember a 35. szülinapját úgy, hogy senki nincs a baráti körében, akinek született volna már gyereke. A többségünk így aztán eléggé fogalmatlan:
Bár temérdek szakirodalom létezik, és Bruno Bettelheim megnyugtat, hogy nem kell tökéletes szülőnek lenni, okés, ha épp csak „elég jó szülők" vagyunk, de azért a fenti félelmek gyakran torkollanak könnyekbe...
Mégis mi kerül ezekben ennyibe???
Ebben a műfajban két kategória létezik: vagy annyira gyönyörű felvételről van szó, hogy az ember köldökig sírja a tust meghatottságtól. Vagy pedig annyira iszonyatosan rémisztő, hogy a vastabletta miatti szorulást cifra hasmenések sorozata szakítja félbe a nap hátralévő részében. Akárhogy is, munkahelyen és egyéb nyilvános térben ilyesmit nézegetni nem szabad, mert nem tesz jót az imázsunknak, ha állandóan sugárban bőg az ember...
Tavaly decemberben - én, a gyermektelen mugli - egy jótékonysági akció keretében azt a feladatot kaptam, hogy egy januárban születő kislánynak gyűjtsek ruhákat. Amikor aztán a friss szerzeményeket hajtogattam, az egyik puha, 56-os, rózsaszín rugdalózó úgy megtetszett, hogy egy pillanatra felmerült bennem: én ezt bizony nem adom oda senkinek...!
A szerelmem kitalálta a gondolatomat, és rögtön megjegyezte: "Tedd csak el, kicsim, lehet, hogy jövő ilyenkorra már nekünk is lesz kit beletenni." Akkor még azt hittem, csak mókázik, de mire a fák rügybe borultak, bizonyította, hogy nagyon is komoly volt.
Azóta mindig könnybe lábad a szemem, ha ez a pillanat eszembe jut...
Elfogyott kaja, elrontott csokis muffin, koraszülött mentő a körúton, bébi zsiráf az állatkertben, eltévedés a rossz busz miatt, a kedvenc számunk a rádióban, anyák napi virág, elveszett orvosi beutaló... Egy idő után már amiatt sírunk, hogy sírunk, és szégyelljük magunkat: mint A kis hercegben az iszákos, aki azért iszik, hogy felejtsen, azért akar felejteni, mert szégyelli magát, és azért szégyelli magát, mert iszik. Ez egy ördögi kör, szerencsére azonban azt mondják, egy idő után jobb lesz...
Állítólag úgy a gyerek tizennyolcadik születésnapja körül biztosan. Addig meg kitartás minden kismamának és friss anyának!
Barok Eszter
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.