A kalligráfia gyógyító ereje

Szépírás workshopra érkezett, de abban a pillanatban tudta, hogy itt valami több fog történni annál, mint hogy betűket írogat egész nap néhány ismeretlennel.

A "szépírás napot" (utálta a workshop szót) egy kalligráfus tartotta, aki addigra már gondosan kikészítette a kis asztalokra a puha, szűz papírokat, és az új, színes ecsetfilceket. A bevezető után munkához láttak, megtanulták az alapokat, a mozdulatokat, és megszülettek az első betűk is. Az igazat megvallva csalódott magában. Azt hitte, hogy mivel rajzos kézírása volt - amelyet tizennégy évesen "fejlesztett" ki magának -, majd könnyebb lesz a régi-új tudást elsajátítania. Tévedett, de nem keseredett el egy percre sem. Sőt. Valami otthonosság érzés és nyugalom árasztotta el.

A férfi lendületesen, szenvedéllyel mesélt a múltjáról, történetéről. Egykori önmagáról, arról az olvashatatlanul író kamaszról, aki egy nyár alatt újra megtanult írni. Még megvan a naplója, amiben egy negyedéves kihagyás után újra jegyzetelni kezdett. Olyan, mintha a két oldalt nem ugyanaz a személy írta volna. Beszélt az írásról, mint művészetről, a nyugalomról, ami akkor önti el, amikor tollat fog a kezébe.

Szeptemberben aztán gimnazista lett, és magyartanára hamar kiszúrta magának a "cirádás", "olvashatatlan", "rettenetes" kézírást. A középiskolai helyesírási versenyen már "nem bírt ránézni, odaadta hát egy másik tanárnak, hogy javítsa ki ő." Amúgy nulla hibapontos lett. Az érettségi előtt pedig megszületett az ítélet is: "Ha így írsz érettségin, egyest adok külalakra."

Vívódott. A Tótékról készült érettségi dolgozat végül mérnöki pontosságú zsinórírással íródott, mintha egy hatéves vetette volna papírra. Semmi ciráda. Semmi játék. Semmi lendület. Ötöst kapott ugyan, de vesztett. Egy komoly emberi harcban bukott el. Tudta jól: ezt hívják megalkuvásnak.

Búcsúzóul még leírta... vagyis lerajzolta a nevét. Kétszer. Pirossal. Igen, ez volt ő. Önazonos, felszabadult és gyógyult.

Nyitókép: Shutterstock