Dehogy megyek én pszichológushoz!

Azt kellett hallgatnom, hogy pszichiáterhez csak a gyogyósok járnak, az egész egy nagy pénzlehúzás, és a problémáimat egyedül én tudom megoldani. Ezekről az előítéletekről kérdeztem Szepesi Andrea coach-tanácsadót, aki napi szinten tapasztalja, milyen nehezen szánják rá magukat az emberek arra, hogy szakszerű segítséget kérjenek.

- Miért címkézik "hisztis", "bolond" vagy "elmebeteg" jelzőkkel azokat, akik lelki gondokkal küzdenek, és emiatt terapeutához fordulnak?

"Sokak szerint minden, ami pszichoszomatikus zavar, nem más, mint hiszti és nyavalygás. A környezete szerint az, aki lelki betegségben szenved, csak bebeszéli magának a "hülyeséget" ahelyett, hogy csendben elviselné, vagy legyűrné magában. Ha valaki mégis erőt vesz magán, hogy felkeressen egy szakembert, gyakran a pszichiátriai gondozóban köt ki, mert a háziorvosa oda irányítja.

Ott az illetőt rögtön "betegként kezelik", és ráhúznak egy ijesztőnek hangzó diagnózist, például, hogy szorongásos zavarban vagy pánikbetegségben szenved. Ezután gyorsan felírják neki a gyógyszereket - más lehetőség fel sem merül. Vagy ha mégis szóba kerül pl. a pszichoterápia, felhívják az illető figyelmét arra, hogy ez egy hosszú és önköltséges - tehát DRÁGA - folyamat lesz. Így a legtöbben a gyógyszer mellett döntenek, hiszen az mégis egyszerűbb és biztosabb útnak tűnik..."

- Mindenki életében előfordulhatnak olyan helyzetek, amivel egyedül képtelen megbirkózni. Miért kellene szégyellni a segítségkérést?

"A saját érzelmeink felismerése nem a gyengeség, épp ellenkezőleg, a bátorság jele. Ahhoz, hogy eljussunk önmagunktól vagy barátaink, családtagjaink unszolására a megfelelő szakemberhez, bátorság, elszántság és lelkierő kell. Sokan homokba dugják a fejüket, és igyekeznek ignorálni a problémát, de egy idő után ez már nem működik. Ekkor van szükség a külső szemre, aki képes jobban átlátni és új megvilágításba helyezni az adott helyzetet.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a segítő szerepe nem az ítélkezés és kritizálás! Az ő feladata első körben az, hogy empátiát tanúsítson, és megértse a problémát a kliens szemszögéből. Majd megtaláljuk azokat a módszereket, amik a segítségére lehetnek."

- Mikor jutunk el odáig, hogy a lelki gondjainkról ugyanolyan természetesen tudunk beszélni, mint mondjuk a szexről?

"Ma Magyarországon szerintem a szex is tabu témának számít. Nyilván a szingli nők és a tinik egymás között jól kivesézik a témát, ők tehát kivételek. De egy felnőtt társaságban már egészen más a helyzet. Én sokáig éltem Franciaországban, és úgy tapasztaltam, az ottani mentalitásba ez abszolút belefér. Ám ehhez szükség van nyitottságra, kulturáltságra, toleranciára, ami sajnos Magyarországon még nem igazán jellemző - tisztelet a kivételnek.

Összességében úgy vélem, sajnos mi még messze vagyunk attól, hogy ne legyen ciki szakember segítségét kérni, vagy őszintén, félelem nélkül beszélni a lelki gondjainkról. Mert rettegünk a megbélyegzéstől, az elítéléstől, a kiközösítéstől és attól, hogy bolondnak fognak bennünket tartani. A változáshoz kulturális és mentalitásbeli átalakulásra van szükség. Nagyon remélem, hogy a következő generációk leszámolnak majd ezekkel a rossz beidegződésekkel és stigmákkal."

Nyitókép: iStockphoto