A legjobb nőket is megcsalják? - Avagy a felesleges féltékenység

A harmincas évei derekán járt. Jó volt újra látni, még, ha nem is terveztük. Nem esett nehezünkre, hogy ott folytassuk beszélgetést, ahol jó néhány évvel ezelőtt megszakadt. Nem volt kenyértörés, egyszerűen csak különváltak az útjaink, és barátnőkből jó ismerősök lettünk. Tudod, olyan ünnepnapokon egymásnak írogatósak.

Zakatolt a vonat, ez a lökött nő meg csak beszélt és beszélt. Majszolta a hatalmas szendvicsét, és be nem állt a szája. Láttam rajta, hogy élvezi, ahogy iszom a szavait. Szeretett szerepelni, és szeretett nevettetni. Közben nem tudtam megállni, hogy ne kezdjem el felmérni, hogy habár egy jó tízessel előttem jár, mégis mennyivel jobb nő nálam. Nem irigység volt bennem. Egyszerűen csak a puszta tényeken alapuló beismerés. Ez van. El kell fogadni, hogy bőven akadnak nálam jobb nők. Ez soha nem volt kérdés számomra.

Valószínűleg még hosszasan boncolgattam volna magamban a kérdést, ha egyszeriben el nem csendesedett volna. Nem nagyon értettem, mert éppen a zenész pasijáról áradozott előtte. Aztán rám nézett azokkal a világító szemekkel, teljes kétségbeeséssel, és rögtön megértettem. Kitört belőlem a nevetés, amit persze nem viszonzott. És semmi mást nem bírtam kinyögni, mint hogy: "Még mindig nem múlt el?" Ugyanis egész életében betegesen féltékeny volt.

Az tiszta sor nekem is, hogy a féltékenység nem racionális alapokon nyugszik. DE az, hogy egy tízes skálán 11-es csaj éveken át rettegjen a megcsalástól, azért az mégiscsak túlzás.

Ült, és nézett rám kétségbeesve. Az előbb még hatalmas elánnal dumáló, vörös fürtös nőből egy pillanat alatt kislány lett. Már sokadszorra próbáltam megérteni, átérezni azt, amit soha nem éreztem. Nem azért, mert annyira tökéletes lennék. Egyszerűen, mert nem látom értelmét. Vallom, hogy a hűség egy döntés, de a féltékenység is. Egyetlen ember sem lehet felelős rajtam kívül azért, ha megcsalom a párom. Senki. Teljesen mindegy, hogy milyen átkozottul összeesküdtek a körülmények, mi történt, vagy nem történt aznap.

Ez az utolsó mondat volt az egyetlen, amit hangosan is ki tudtam mondani. Bólintott, és elkezdtek folyni a könnyei. Láttam rajta, hogy ezt a kapcsolatot most tényleg nem akarja elszúrni. Megszorítottam a kezét, és próbáltam biztatni. Azt meg már csak magamban mertem megjegyezni, hogy édesanyát idézzem:

Nyitókép: iStockphoto