A diagnózis: kapunyitási pánik

Egy álom, egy karrier, egy élet. Vagy mégsem? Mit rontottam el? Mi van, ha nem leszek rá képes? Persze, tudom. Mindenki a saját maga sorsának kovácsa. Meg, ki mint vet, úgy arat. De vajon tényleg ennyire egyszerű lenne a dolog?

Az elmúlt hónapokban, sőt inkább egy évben számtalan embert kérdeztem a témáról. Egy dologban mindenki egyetértett. Mindenkinek volt egy álma. Sokuknak a mai napig megvan. Néhányan elérték, amit akartak, de a legtöbben feladni kényszerültek a dédelgetett álmokat.

Álmok, amelyek nem biztosították a megélhetést. Mert akár tetszik, akár nem, rohadt nehéz lett az önálló élet. Már nem fejezzük be az iskolát 16 évesen, és nem kiabál utánunk 4 munkahely, hogy "Gyere fiacskám, gyere!" Arról nem is beszélve, hogy hogyan férhet bele egy ilyen bizonytalan jövőképbe mondjuk egy gyerek...

Abban is biztos vagyok, hogy a cikknek ezen a részén már sok ember eljutott a szörnyülködés ezredik szintjére. "Hiszen dolgozni kell, kislányom, és akkor minden rendben lesz!" Hát persze! Lehet ítélkezni egy generáció felett, ahol minden sokadik kap csak lehetőséget. Pálcát lehet törni azok felett, akik már a 35. állásinterjú után inkább érzik úgy, hogy a Deák téri galambok között a helyük. Lehet ítélkezni afelett, aki a jobbra törekszik, ezért otthagyja a munkát, ahol 4 ember helyett dolgozik háromnegyed fizetésért.

Egy dologban mind egyetértettünk. Az időt éreztük a legnagyobb ellenségünknek. Napok, hetek, hónapok teltek el úgy, hogy nem láttuk a fényt az alagút végén. Munka, tanulás, majd még egy kis munka, de az áttörés valahogy mindig elmaradt.

Az évek pedig kegyetlen gyorsasággal telnek. A jövőtől való félelmek pedig egyre kegyetlenebbül fojtogatnak bennünket. Kételyek, amelyek egy egész generációt emésztenek fel. De vajon mennyire nyomja rá a bélyegét a hétköznapjainkra az időtől való félelem?

Én is pont így éltem a mindennapjaimat. Végül lassan, nagy nehezen felemeltem a fejem. Tudtam, hogy hiába nyüszítek, egyedül én oldhatom meg a helyzetem. Egyedül én vagyok az, aki el tudja dönteni, melyik a helyes út.

• Dobjam el az álommunkát egy stabilabb fizetésért?
• És ha utálni fogom?
• Mi van, ha rosszul döntök?
• Ha nem a jó utat választom?
• Van egyáltalán olyan, hogy helyes út?
• És mi van, ha évekkel később megint ugyanott állok, mert kudarcot vallottam?

A nagy lehetőségek, amikről kiderül, hogy a szép ígéreteken kívül sehova nem vezetnek. Heti 60 óra munka minimálbérért. Diákhitel egy diplomáért. Másodállás egy albérlet kisebbik szobájáért. Tényleg ennyit érdemel egy generáció, ami állítólag tele van lehetőségekkel?

Nyitókép: iStockphoto