Nap, mint nap használjuk ezeket a szólásokat, és bele sem gondolunk, hogy van-e ezeknek bármi értelme?
Tök durva, de bizony van!
A mai ember már boldogan veszi magát körbe mindenféle aranyos kis növénnyel, pedig az őseink szerint ezek az élőlények egyáltalán nem voltak cukik. A régi kor embereit nem érdekelte, hogy növények nélkül nem lenne oxigén sem, mert ők úgy vélték: a cserjékben különféle szellemek, gonosz démonok lakoznak.
Például egy régi népszokás során a beteg emberek testét nedves ronggyal törölték át, majd a ruhát egy bokorra terítették. Így szolgáltattak áldozatot a dzsumbujban megbúvó démonoknak, majd ráparancsoltak a növényre, hogy űzze ki a hideglelést az emberből. De mivel egy csipkebogyó bokor ritkán tesz ilyen szívességet, ezért ezeket a cserjéket rendszerint kivágták.
Nem meglepő, hogy ennek a szólásnak az eredete is párkapcsolati jellegű. A lovagok korában egy szerelmes férfi úgy tudta kimutatni az érzelmeit egy nő iránt, ha a kapu helyett az ablakon keresztül mászott be hozzá. A lányok pedig kötelekre rögzített kosarakat engedtek le, így segítették választottjuk nyaktörő mutatványát. Viszont, ha valakit nem akartak látni, akkor lyukas kosarat engedtek le. Ez azért elég egyértelmű.
Bár ezt a randimódszert azért nem próbálnám ki egy mai 10 emeletes panel legfelső lakásából, akkor sem, ha az illető életem szerelme. Mert ha nem tudom felhúzni a pasit, akkor meghal. Ha pedig sikerül, akkor már az első randin megtudná, hogy nézek ki undorítóra izzadva - és valószínűleg magam alá csinálva. Remek.
Szerintem mindannyian ugyanarra gondolunk, pedig ez egy téves következtetés. Korábban nem a rothadó gyümölcsben leledző kártevőket nevezték féregnek, hanem azokat az állatokat, amelyek az erdők élővilágában okoztak károkat.
Ilyen például az aranysakál vagy a farkas, amiket akkoriban toportyánféregnek hívtak. Nekik állítottak fel csapdákat, és a rabul esett állatok pedig valóban ordítottak fájdalmukban.
Ez így elsőre viccesnek hangzik, pedig Mária Terézia idejében ez egy vallatási módszer volt. Az igazságszolgáltatók behelyezték a vádlott kezét a vaskesztyűbe, és addig szorították az ujjait, amíg be nem vallotta minden bűnét. Később ezt az eljárást kesztyűbe fütyülésnek is nevezték.
Petőfi például még az eredeti nevén emlegette, a Mondom, ne ingereljetek című versében, de később több másik költő is említést tett erről a műveiben.
Ez olyan, mint manapság a priusz: túljutottál a büntetési időszakon, de mégis mindenki tudja, hogy nem vagy ártatlan. Régen ugyanis azokat az embereket nevezték ágrólszakadtnak, akik túlélték az akasztással járó halálbüntetést.
Mert ha a végrehajtó elszúrta az akasztást, vagy a feladatra kijelölt fa ága túl gyengének bizonyult, akkor a bűnös valóban leszakadt az ágról, de ezt követően futni hagyták. Akkoriban még ez volt a szabály. Ám a nép sosem feledte az így életben maradt embereket, őket nevezték így gúnyosan.
Tulajdonképpen ebben az esetben helytelen a katit nagybetűvel írni, ugyanis itt nem egy személynevet jelöl. Régen ez egy négylábú sámliszerű tárgy volt, melynek a közepére egy hatalmas lyukat vágtak. Ebbe állították bele a még biztonságosan járni nem tudó kisbabákat, hogy ne érje őket semmilyen baleset.
Olyasmi, mint a mai bébikomp, csak akkor még katinak hívták. Vagyis semmi köze nincs a terhességhez, valamint a férfiak ágaskodó szervéhez sem, bármennyire is logikusnak tűnne a következtetés.
Nyitókép: iStockphoto
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.