Mindenki nyugodjon le! Ez csak érettségi!

Egyébként is, miért kell előtte elballagni? Hogyan tudna bárki is felszabadultan ünnepelni szombaton, amikor hétfőn vár a kivégzés?! Legalábbis én egy szóval így tudnám jellemezni az érettségiről szőtt rémképzeteimet.

Nem mondanám, hogy rossz tanuló voltam, mondjuk szorgalmas sem, de a tanulmányi eredményeimmel nem volt gond. Mondjuk, a 11. osztályt minden további nélkül megismételtethették volna velem, ha nem lettek volna olyan jó fej tanáraim, akik szemet hunytak az igazolatlanok felett...

Gyakorlatilag a nulladik és a nyolcadik órákra nem jártam. Úgy ítéltem meg, hogy ami sok, az sok. Ezt már tényleg nem kamasznak való! Meg persze visszabeszéltem, és még voltam olyan pofátlan is, hogy a 18. szülinapom hetében minden tanárnak elmondtam, hogy sajnos nem volt időm készülni, mert ki kell élveznem felnőtté válásom napjait. Utólag már egyáltalán nem tartanám furcsának, ha valamelyikük úgy visszakézből jól pofon vágott volna...

Bár így utólag belegondolva sokkal inkább félelem volt a lázadás mögött. Soha nem vallottam volna be, de teljes meggyőződéssel azt gondoltam, hogy nem fog sikerülni. Én leszek az egyetlen, aki nem tudja letenni az érettségit. Próbáltam elképzelni, hogyan élhetnék majd tovább ezzel a szégyennel. Hogyan állok majd a szüleim elé? Mit szólnak majd a barátaim?

Azt terveztem, hogy nem megyek el. Hiszen a ballagás már megvolt. Az évet teljesítettem, a vizsgákat meg majd leteszem a következő szezonban. Ezt megpróbáltam beadagolni a kedves szüleimnek is, aminek az lett a vége, hogy anyukám az írásbeli minden egyes napján az iskoláig kísért.

Egy szó, mint száz: teljesen ki voltam borulva, és bulizással próbáltam meg oldani a feszültséget (a meditáció nem vált be). A legszomorúbb pedig az, hogy a lelkem mélyén már akkor is tudtam: ez a rettegés teljesen indokolatlan. Nem az életem múlik rajta. Senki élete sem múlik rajta. Mégis egészen addig, amíg kezembe nem vettem erős négyes átlaggal a bizonyítványomat, nem tudtam ezt elképzelni.

Nyitókép: iStockphoto