Hová tűntek a jó szomszédok?

Csak az öregek - akik már 35 éve ott laknak - ismerik egymást a panelházunkban. Mi, az "új beköltözők" teljesen idegenként mozgunk az épületben. Gyorsan "átvészeljük", hogy áthaladunk a ház közös helyiségein, és iszkolunk be a lakásunk biztonságába. Ők befogadnának, de mi, fiatalok köszönjük, nem kérünk belőlük.

Magunk sem tudjuk, csak feltételezzük, hogy idegesítőek, bolondok, nem fognak majd békén hagyni minket, vagy nem vagyunk egy szinten. Bennem mélyen legalábbis ezek a gondolatok mozognak - öntudatlanul is...

Sőt, továbbmegyek, még félek is tőlük! Mivel senkivel sem vagyok igazán jóban, mikor becsöngetnek, összerezzenek. De ezzel nem vagyok egyedül: a szembe szomszéd szinte frászt kapott, amikor minden bátorságomat összeszedve becsöngettem hozzá, hogy kölcsönkérjem a habverőjét. Azóta meg sem próbálok barátkozni.

Az se erősítette a közösség iránti elköteleződésemet, hogy rögtön a beköltözésünk után vendégségbe hívtam néhány barátomat. Hatan beszélgettünk vacsora mellett, mikor csöngettek. A felső szomszéd pongyolában, műfogsor nélküli száját takargatva tajtékzott, hogy mit képzelünk mi ezzel a hangzavarral! Azóta bárki érkezik, egyből attól tartok, hogy lebaszás lesz a vége. Vagy kicsivel jobb esetben egy házaló ügynök.

Elhatároztam: én nem akarok idegenként mozogni a saját házunkban! Vágytam rá, hogy ismerősként köszöntsenek a lépcsőházban, hogy legyen egy szomszéd, akihez átszaladhatok egy-két jó szóért vagy egy doboz tejszínért. És az se lenne rossz, ha megkérhetném, hogy locsolja a virágokat, amíg távol vagyok. Egy olyan szomszédról álmodtam, akiben bízom annyira, hogy nála tartsak egy pótkulcsot.

Szóval elkerülhetetlenné vált a személyes kontaktus, úgyhogy választottam magamnak egy kihívást: akárhányszor együtt utazom valakivel a liftben, mindig megszólítom. Kiderült, nem is nehéz témát találni, valahogy zsigerből jön mindig:

• "Munkából? Vagy valami jobb helyről?"
• "Milyen szép táska!"
• "Aranyos ez a kiskutya! Merre sétáltak?"

Nyitókép: iStockphoto