Te hány percet bírsz ki a telefonod nélkül?

Ilyenkor úrrá lesz rajtam a feszültség, a hiányérzet. Meztelennek érzem magam. A legkeményebb, amikor már fantomrezgéseket is produkálok: úgy érzem, mintha csörögne a készülék a nadrágzsebemben, miközben a táskámban van...

Nem vagyok sem technika-, sem fejlődésellenes. Tisztában vagyok vele, hogy mennyi haszna van egy ilyen kütyünek és mennyi jót hoz az életembe, de a "mellékhatásai" mégis elég ijesztőek!

Az utazásaim során tapasztalom meg leginkább a viszonyom a telefonhoz – más kultúrák, más életmódok tükrében még jobban ráláthatok magamra.

Amerika megijesztett

Olyan fiatalokkal dolgoztam ott együtt, akik az életüket a közösségépítésre tették fel: kertészkedős és zenei programokat szerveznek, közösségépítő képzéseket indítanak. Ha van valaki, aki érti ott a személyes kapcsolatok fontosságát, ők azok. Mégis azt láttam: még enni sem állnak fel a laptop mellől. Ha pedig mégis sikerült összerántanom a csapatot egy közös ebédre, beszélgetés helyett a telefonjukon böngésztek.

Elborzasztott, mert tudom: mi is erre tartunk

Még afrikai barátaimnál is ezt tapasztaltam: már annyira figyelemzavarossá tette őket a technika, hogy néhányan képtelenné váltak az 5 percnél hosszabb beszélgetésekre. Már nyúltak a telefon után, mert eszükbe jutott, hogy valakit fel kellett hívniuk, vagy pittyegett a chat. De még olyan is volt, hogy a lelkizés közepette megnyitott egy filmet a laptopon. Hangsúlyozom: mindezt Afrikában!

Ugyanakkor imádom a telefonom

• Imádom, hogy ott van a zsebemben a világ összes tudása. Ha egy beszélgetésben felmerül egy kérdés („Kik is voltak azok a tatárok?" vagy „Vajon hogy terem a lencse?") nemcsak tippelgetünk és próbálunk elméleteket gyártani, hanem tényleg okosabbak is lehetünk!
• Imádom, hogy tudom: mikor jön a busz, és nem tévedek el. A street view még azt is megmutatja, hogy néz ki az épület, amit keresek!
• Mindig nálam van a naptáram, sőt a kollégámé és a páromé is. Könnyebb így időpontot egyeztetni.
• Ha utazási élményekről kezdek mesélni egy sör mellett, mindig kéznél van a fotóalbumom. És a fényképezőgép is...
• A világ bármelyik pontját fel tudom hívni ingyen, ha van internetünk.

Hirtelen egy csomó applikációt nem tudtam használni, és ekkor tűnt fel: amikor nincs dolgom, mindig a telefon után nyúlok. Csakhogy már nem volt Facebook, nem volt Messenger, nem volt velem egy online magazin sem. Mit tudok így csinálni egy unalmas estén? A sudoku hamar unalmassá vált. Már előre legyártottam 3 bejegyzést az utazó blogomban – félő volt, hogy ennyit sosem fognak elolvasni... Így hát lefeküdtem aludni. Igen! Jó nagyokat aludtam. Kipihentem magam – minden nap! Nehéz elképzelni, ugye?

Se könyv, se film, se játék nem volt nálam. Nem nagy csoda, de nekem kicsit mégis az volt: 5 órán keresztül néztem a tájat és beszélgettem. Amikor pedig megérkeztem, ugyanezt tettem, és arra jöttem rá, hogy ez a lopás az égiek ajándéka volt.

Megadta nekem azt, hogy tényleg jelen tudjak lenni abban az egzotikus országban, ahova talán soha többet nem jutok el. Sokat tudtam beszélgetni azokkal a barátokkal, akiket talán soha nem látok újra. És kikapcsolódtam, pihentem, megnyugtattam az állandó rohanás és információtenger által szétzilált agyamat. Kipróbáltam, hogy milyen az, amikor egyszerre csak egy dologra kell gondolnom. Igazi terápia volt.

Nyitókép: iStockphoto