BRÉKING: Bea gyermekét ádáz és horrorisztikus tevetámadás érte!

Szorongásos pszichoanya lettem! Abból is keményvonalas "B közép". Ennek pedig egyik legkedvesebb állomása, amikor a gyerek kezét majdnem leharapta egy potenciálisan veszett teve.

Késő őszi nap volt, az átlagosnál kicsit jobb idővel, így bevállaltuk kölyköcske legkedvesebb túracélpontját: az állatkertet. Ez többnyire nem volt túl stresszes program. A szokásos 8-10 kilós vészhelyzeti táskába pár liter fertőtlenítő elég volt ahhoz, hogy két állat vagy növény, esetleg pad érintése között a gyereket sterilizáljam, és viszonylagos nyugalomban teljen a délután.

Már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor az első állatsimogatás után rájöttem: pakoláskor Bob Marley lazaságával és életigenlésével minden ilyen eszközt otthon hagytam... Még egy törlőkendő sincs nálam, de gondoltam:

Tartott is az eufória úgy nagyjából 25 percig, amikor is elértünk a tevékhez. Egyetlen imádott gyermekem odanyújtotta az állatnak a kaját, én lelkesen fotóztam, mikor arra eszméltem, hogy valami rohadt nagy hiba van a képen. Ugyanis a teve szája ott végződik, ahol a gyerek könyöke kezdődik.

Elsőre abban reménykedtem, hogy nincs nagy baj. Csak éppen a gyerek miatti szorongásom akkor érte el csúcspontját: azt hallucináltam, hogy egy 650 kg-os, nem túl kommunikatív emlős elnyelte magzatom kezét. Így a legrosszabb, ami történhet, az pár havi pszichiátriai kezelés - de apára nézve gyanakodni kezdtem: nem az én érzékelésemmel van a gond...

Mindezt Milán egyébként teljes nyugalommal viselte. Mikor a teve végre elunta ezt, és kinyitotta roppant büdös száját, a gyerek karján körülbelül 4-5 liternyi nyál lógott. És volt ott egy incifinci, vérző seb is. Egy dolgot tud minden anya biztosan - a kevésbé pszichók is -, hogy a vérző seb és bármely állat nyála egy helyen, az szar kombináció!

Fertőtleníteném gyorsan, de hopp, azt - ma először - otthon hagytam... Emberben nem okozott még 2x2 mm-es seb ilyen rettegést! Gyorsan megkerestük az elsősegélyt.

Kimostuk, leragasztottuk, hívtuk a doktor nénit, hogy megmondja, mi ilyenkor a teendő. Természetesen az átlagos magyar gyerekorvos volt, nagyjából 85 éves, járókerettel. Azt mondta:

Apa tett egy reménytelen kísérletet, hogy meggyőzzön: láthatatlan sérüléssel és leukoplaszttal ne rohanjunk kórházba! De még így is hamar beértünk. Amikor elmondtam, hogy teveharapással érkeztünk, a felvételis nővér arcára komoly rémület ült ki.

Azért az állatkertes sztori meggyőzte, így felhívta a sebészetet, akiknek a következő válaszokat adta a telefonban:

Mire átértünk, a sebészeten az összes rezidens bent tömörült egymás vállán, mint a Rippel fivérek. Azt hiszem: biztosra vették, hogy ilyet a nyugdíjig már nem látnak... Ebben egyetértünk. Méretileg szerintem is a miénk volt a létező legkisebb seb.

A doktor elmondta, hogy a kötelező védőoltás miatt tetanusz szempontjából még jók vagyunk, de valóban minden állathoz köthető, vérzéssel járó sérülést nekik szigorúan jegyzőkönyvezni kell és jelenteni az ÁNTSZ-nek.

Itt már nagyon sajnáltam, hogy Magyarországon nem elfogadott az eutanázia, mert szerettem volna, ha ott rögtön végez velem! Szorongós anyukának pár hét várakozás, hogy veszett, vagy nem veszett az állat, ami megharapta a gyereket, az nagyjából olyan, mint a több hónapos fogyókúrát lezáró egy hetes léböjt kúra. Lehet, hogy van, aki túlélte, - de olyan emberrel még senki nem találkozott. Nekem valahogy mégis sikerült.

Túléltem, a nyamvadt teve sem volt veszett, a gyerek sebe úgy másfél nap alatt begyógyult.

Nyitókép: iStockphoto