Hipochonder vagyok! - Avagy jobb a tüdőgyuszi, mint a kiütés

Egész életemben makkegészséges voltam. 40 éves koromig a legkomolyabb betegségem a bárányhimlő volt, a legtöbbet előforduló pedig a "megfázás" - már, ha van olyan betegség...

Szóval, akit így elkényeztetett a sors, az később elég furcsán - pánikolva - áll minden apró, egészségét érintő változáshoz. Legalábbis én ennek tulajdonítottam be azt az irreális viselkedést, amit az utóbbi években tapasztaltam magamon: pl. egy hirtelen jött bőrszárazság vagy egy hétköznapi fejfájás esetén. De jó hipochonder módjára utánaolvastam, és kiderült, nem is olyan ritka, hogy 30 éves kor után alakul ki ez az állapot.

Családunkban nem én vagyok az első ilyen eset. Az egyik családtagom elől fejvesztve menekül a körzeti orvosa. A rokonom elég gyakori rendszerességgel megjelenik nála, és persze mindig nagyon beteg, és mindig nagyon komoly baja van... Legalábbis az önmagán végzett elemzései alapján. Mellé még kicsit erőszakos is, és addig nem tágít a rendelőből, míg alapos kivizsgálásnak nem vetik alá.

"A képzelt beteg"

Nekem az utóbbi néhány évben volt már szemdaganatom, agydaganatom és petefészek daganatom. Legutóbb pedig mellrákot diagnosztizáltam magamon. Persze, egyik sem volt igazi.

Szóval, szerencsére így 40 felett is makkegészséges vagyok. Csak most már több szorongással élem meg, ha valami csak kicsit is furán működik a szervezetemben.

És ezt bizony titkolni sem tudom. Mikor belekezdek a legújabb teóriámba, a barátnőim már csak legyintenek, és jót nevetnek rajtam:

Olyankor én is nevetgélek, aztán hazajövök és vizsgálgatom magamon a púpokat, kiütéseket, illetve bújom a netet:

Esténként meg forgolódom az ágyamban kétségek közt. De az is többször előfordult már, hogy elmerengve adtam a vacsorát a gyereknek vagy játszottam vele, mert azon jártak közben a gondolataim:

Miért szeretem jobban a tüdőgyulladást, mint a kiütést?

Mikor egyszer beteg lettem, elmentem az orvoshoz. Elmondtam mi a bajom, megvizsgált. Megállapította, hogy tüdőgyulladásom van. Elküldött röntgenre, ahol ez beigazolódott, majd adott antibiotikumot. Rendes beteg módjára beszedtem a gyógyszereket, majd még rendesebb beteghez méltón, meggyógyultam.

Erre a böngészésre viszont nagyon rövid időm volt, mert abban biztos voltam, ha a tüneteimmel nem fordulok azonnal orvoshoz, akkor irtózatosan gyors halált halok. A doki pedig hipp-hopp kiderítette, mi a baj? És már meg is nyugodhattam, hogy minden valószínűség szerint túlélem a dolgot.

Viszont, mikor kiütéseim vannak, teljesen eluralkodik rajtam a pánik. Már az komoly dilemmát okoz, menjek-e orvoshoz néhány kiütéssel? Vagy maradjak a fenekemen és várjam meg, hogy elmúljanak a piros, viszkető pöttyök? Addig, míg ebben a kérdésben döntést hozok, egy másik szálon a következő párbeszéd szokott lezajlani a fejemben:

Aztán persze az orvos sem tudja eldönteni elsőre, mi bajom lehet? Mindenféle vizsgálatokra küld, amit végigizgulok, nem beszélve arról, hogy a vizsgálatoknak is lehetnek veszélyei...

Bevallom, hipochonder vagyok: és te?

Vannak, akik nem hajlandók meglátni az igazságot, vagy egyszerűen nem is hiszik el magukról, hogy hipochonderek. Vannak nálam sokkal komolyabb esetek is. Olyanok, akik még az orvosoknak sem hisznek, pedig azok leletekkel bizonyítják a "betegnek", hogy nem beteg! Inkább maguknak hisznek, mennek tovább, vizsgáltatják magukat tovább.

Pedig a betegséget még az elején meg kellene állítani, mert könnyen súlyosabb, pszichés zavarokhoz is vezethet (paranoia, pánikbetegség, depresszió)...

Pszichés zavar, pszichés okok

Az ok mindenkinél más. Van, aki több figyelmet szeretne kicsikarni a környezetétől. Van, akinek menekülés a valóságból, a problémák elől. És még számtalan egyéni oka lehet a betegségnek.
A hipochondria szakembert igényel. Nem elég legyinteni rá. Azt vallom, minden fejben dől el. Ha betegnek érzem magam, és ezt sokáig mondogatom, előbb utóbb-beteg is leszek. Tehát: fel kell ismerni a bajt, szembe kell vele nézni, és meg kell gyógyulni! Fejben is!

Nyitókép: iStockphoto