A betegség utáni vágy… Van ilyen?

Miként is függene össze egy esetleges betegség a kisebbségi komplexussal?

A válasz számomra nagyon egyszerű. De nyilván azért olyan könnyű, mert én dédelgetem ezt a bizarr gondolatot, és nem valaki más.

Logikus lenne azt gondolni, hogy a kisebbségi komplexusos ember minél több pozitív visszajelzésre vágyik -, hogy ezek által erősödhessen töpörödött önbizalma. Ám a betegágyban kínlódva nehéz olyan teljesítményt elérni, amiért égig magasztalnák az embert.

Én azt hittem, hogy miután nagy nehezen megtaláltam a saját utam, onnantól kezdve már minden csak csokifelfújt és mézes puszedli! Nincs többé stressz, szorongás, félelem és megfelelési kényszer. Pedig bizony ezek a sötét kis démonok olyankor is ott ugráltak a vállamon, amikor "logika szerint" semmi keresnivalójuk nem lett volna ott...

Jobban belegondolva ez teljesen érthető. Hiszen, aki sokáig kereste a helyes irányt, sokkal tudatosabban áll majd a céljai eléréséhez, mint az, aki viszonylag kevés küzdelem árán találta meg a helyét az életben.

Furcsa érzés, mikor a sokáig tartó szélmalomharc győzelemmel ér véget. És már "csak" az lett volna a dolgom, hogy leszakítsam a gyümölcsöt! De a szüretelés is kemény munka! Kérdezzetek meg egy szőlős gazdát, ha nem hiszitek!

Szóval ott állva a szeretettel és fáradságos munkával mézédesre érlelt gyümölcs mellett, csak az villogott a fejemben:

Szerintem nem vagyok egyedül, ha azt mondom, hogy néha-néha, amikor azt érzem, bizony hiába a helyes irány meg az elszántság: a dolgok nem mennek maguktól. Akkor eluralkodik rajtam a pánik. És ekkor jönnek ezek a beteges ábrándok...

Erre a kérdésre válaszolom magamnak sokszor: bárcsak beteg lennék! Persze nem azért, mert meghalni kívánnék vagy ostorozni önmagam. Hanem azért, mert egy elesett beteg "kislánnyal" szemben senkinek sincsenek elvárásai. Vagy legalábbis sokkal kevesebb, mint egy egészséges, életerős fiatal nővel szemben.

Így végre levehetném magamról azt a terhet, amit a saját elvárásaim és másoké jelentenek. Végre nem rettegnék: mi van akkor, ha nem tudom teljesíteni a rám bízott feladatokat?

Nagyon jól tudom, hogy ez egy szégyenteljes gondolat! Legfőképpen azért, mert kéz a kézben jár a gyávasággal. Hiszen pontosan tudom, mit kell tennem a boldogságért.

Mit tehetsz azért, hogy jobban bízz magadban?

Bele kell állni a helyzetekbe, akkor is, ha legbelül minden sejted reszket, ha a torkodban dobog a szíved, és remeg a lábad. Meg kell győznöd saját magadat arról, hogy alkalmas vagy az álmaid megvalósítására.

Meg kell értetned magaddal: kaphatsz bármennyi dicséretet a külvilágtól, semmit sem érnek, ha te nem igazán hiszed el a szép szavakat.

Ez egy hosszú út, mert rengeteg tapasztalatra van szükségünk ahhoz, hogy hinni tudjunk magunkban. Sikerélményekre van szükség, hogy ne féljünk a kihívásoktól! Viszont, ha félelmünkben kitérünk a kihívások elől, sose tudunk kitörni ebből az ördögi körből.

Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha folyamatos önkontrollt gyakorlunk. Ha nem engedjük meg magunknak, hogy a fantáziánk által kreált kifogások vegyék át az irányítást az életünk felett.

Nyitókép: Getty Images