Különös panaszok, “nem Londonból!”

Hogy mi a gondom? Hát kérem, elkövettem azt a hibát, hogy néhány ezer honfitársammal együtt emigráltam Albionba, hogy Edward király fakó lovának társaságában töltsem hátralévő életemet.

Arra persze senki sem készített fel, hogy itt mindenki angolul beszél. Nem is akárhogy, hanem tájszólással! Nekem meg az általános iskolás angol tudásomnak elégnek kellene lennie a boldoguláshoz...

Aztán azt ne is említsük, hogy nem esik eleget az eső. Átverés az egész! Az ember hall itt mindenféle cudar időjárásról. És beruház esőkabátra, egy jó strapabíró gumicsizmára, egy fekete fogantyús esernyőre aztán nesze neked, nem esik mindennap! Mi, a magyar bevándorlók, követeljük az esőt!

Vándorolhattunk volna Portugáliába is vagy a Kajmán- szigetekre. De nem, mi esőre vágytunk! Aztán nesze neked, csak csepereg, meg ködös, meg borong egész álló nap, de csak nem zuhog! Ezt nem lehet kibírni! Azért a fű tényleg zöldebb, és van legelő is kövér, meg birka ürülék a bakancsom alatt...

Különös szívfájdalmam, hogy szépen felkészültem a sótlan, ízetlen angol konyhára -, aztán nesze neked, az angol konyha ehető! Nem viccelek, engem is hideg zuhanyként ért az ügy.

Felvonultatják a vörösborban főzött húsokat, steaket, roppanós zöldségeket, isteni szószokat. Ahelyett, hogy hagynák az embert tisztességben fanyalogni!!

Ezek az angolok haladnak a korral és megtanultak főzni, és francia kenyérrel eszik a lengyel kolbászt. Hihetetlen frivol hozzáállás, ha engem kérdeznek.

Az meg csak hab a tortán, hogy elmúlt pár évben teljes identitászavarban szenvedek. Mostanra azt sem tudom: az otthon itt vagy ott van-e? Itthon van a ház, a stresszmentes éjszakák és a bevásárlólista. Otthon meg a nagymama, a nokedli meg a Nemzeti Múzeum.

Az is elképesztően frusztráló, hogy Magyarországon járva, minden ismerős szerint Londonban élek. Akkor is, ha valójában több órányi autóútra, valahol északon.

Így nem lehet sztorizgatni, sem bizonygatni, hogy bezzeg nekem jobban megy! Mert félmondatonként kénytelen vagyok elmagyarázni, hogy Anglia nagy része nem Londonban van.

Csalódásaim számát csak szaporítja, hogy amikor Albionba készültem, arra számítottam, hogy legalább hetente kétszer belebotlom valami arisztokratába. Aztán kiderült, hogy itt is normális emberek élnek. Kiábrándító.

Hogy nyomorúságomat tetézzék, ezek az angolok nem hallgatják végig az embert. Megkérdezik, hogy mi a helyzet, aztán mire jól belemerülnék az anyámtyúkja unokaöccsének siralmas életútjának elmesélésébe, visszafogottan megveregetik a vállam és továbbállnak.

Az angolok nem udvariasak, csak egyszerűen nem térnek a tárgyra. Inkább elvárják az embertől, hogy minden kritikát lepuhítva tálaljon, nehogy megbántson valakit!

Elvártam volna, hogy itt mindenki tárt karokkal várja majd Közép-Európa gyöngyszemét, azaz szerény személyemet. Aztán kiderült: csak egy vagyok a sok ki-bevándorló káposztafej közül. Egy hajóban evezek a nigériaival, a nagyorrúval, a zölddel, a pékkel, a pakisztánival, a buddhistával, a lengyellel, a gülü szeművel meg a gyermektelen kalózzal!

Ez úgy tűnik, az évek múlásával sem változik. Itt bizonyítani kell, ami nagyon fárasztó tud lenni, ha az embernek nincsen kedve hozzá.

Hát haza azt lehet, de akkor elveszteném ezt a különleges, állandó forrást a panaszkodásra. És unalmamban belekötnék az anyaországban élő jeles honfitársaimba, az meg kinek lenne jó, kérdem én?

Nyitókép: iStockphoto