Berlin margójára

Néhány hete ültem az egyik pesti mozi késő éjjeli vetítésen, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy agyalok. Mégpedig azon, mi lenne, ha most csak úgy belépne ide valami elvetemült, és elkezdene lövöldözni.

A biztonság kedvéért csekkoltam a kijáratokat. Aztán jól megmosolyogtam a saját idiótaságomat, és visszatértem a filmhez. De őszintén szólva megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amikor kihajtottam a mélygarázsból. Furcsa, melankolikus állapotba kerültem azon az éjszakán.

Hasonlót éltem át múlt hét szombaton. Azon kevesek közé tartozom, akik nem rajonganak a szeretet ünnepéért. Nem azért, amit a fogyasztói társadalom tett vele vagy hasonló trendi kifogások miatt. Hanem, csak úgy szimplán nem érint meg. Ez van.

Régóta vártam erre a hétvégére, de aztán valami mégis megingott bennem. Ráfoghatnám a hidegre, de igazából ez még soha nem zavart különösebben. Szóval valahol a Nyugati és a Bazilika között félúton, a férjem kezét szorongatvafelötlött bennem:

Mert velem ellentétben, az uram egyáltalán nem szereti a tömeget, a vásári kofákat, az alkudozást és a giccses dísztárgyakat. Nem kell erőltetni, ami nem megy alapon, jobbára nem a párom társaságában hódolok vásári szenvedélyemnek. De mivel minden évben megjegyzi, voltaképpen a szíve rejtett zugában örül, hogy minden évben kirángatom, idén is rávettem, legalább egyszer jöjjön velem.

Gyors léptekkel nyargaltunk a Bajcsyn, amikor hangosan felnevettem.

Felmerült bennem, hogy esetleg valami furcsa alaknak éppen a budapesti vásárban akadna kedve robbantgatni vagy mondjuk lövöldözni. Elkezdtem félni.

Éveken át jártunk ki munka után eszegetni, iszogatni a világ minden tájáról verbuválódott csapattal. Most ugyan csak ketten voltunk, de minden adott volt egy hasonló este eltöltéséhez. Csak valahogy nem jött a felszabadult hangulat.

Próbáltam elengedni magam, ráhangolódni, megélni a csodát. Araszoltunk a tömegben, megálltunk, összebújtunk, vettünk néhány csecsebecsét, de a vacsoraidő már az egyik közeli étteremben talált ránk, és nem az egyik kolbászsütöde előtt... Közös megegyezéssel ráfogtuk a hidegre.

A jól megérdemelt forró levest szürcsölgetve méláztam el azon, hogy:

Hétfő este 23:12 percig nem mertem volna ezt hangosan kimondani. De még leírni sem. A nappaliban ültem és görgettem a legnagyobb népességet számláló közösségi hálót. Pont ugyanezt tettem, ugyanebben a pozícióban, csak egy másik lakásban a párizsi támadások idején.

Teljes mértékig ugyanazt a tehetetlen szorongást éreztem ma, mint azon a péntek éjjelen.

Nyitókép: iStockphoto