Nyilvános szoptatás? Na, még mit nem!

Kicsi korunktól kezdve azt sulykolja belénk a közvetlen – és a tágabb – környezetünk, hogy egy lánynak szemérmesnek kell lennie. Egy nőnek, asszonynak, anyának meg annál inkább. Akkor hogy is van ez a nagy kampányolás a nyilvános szoptatás mellett? Most komolyan az a természetes, hogy idegen emberek előtt csak úgy se szó, se beszéd előkapom a mellem?

Ha nincs gyereked, ne szólj bele?

Félreértés ne essék. Nincs gyermekem, és egyelőre nem is tervezem. Visszakézből jöhet is a kérdés, akkor hogy jövök én ahhoz, hogy ilyesmiről alkossak véleményt? Például úgy, hogy nyitott szemmel járok, és sok olyan dolgot látok, amit nem szeretnék.

Az is egy lehetőség, hogy nem veszek róla tudomást. Természetesen ez is egy hozzáállás. El is tudom fogadni. Csak nem értek vele egyet. Nem értem, hogy miért kellene természetesnek tekintem, ha egy nő előveszi a mellét mondjuk egy kávézóban, és úgy rendel.

Bármennyire is fura, de nem azt nem értem, hogy a baba éhes. Éhes, mert ez az egyik legősibb ösztön az életben maradáshoz. Mint ahogy az is, hogy a szülőanyja csillapítani szeretné a sírását, és ezzel együtt az éhségét.

Csak azt nem tudom feldolgozni, hogy hogyan merülhet fel, hogy ezt a nagyérdemű előtt tegye?

Meg lehet ezt oldani!

Nem kell messzire mennem, elég a saját családom háza táján söprögetnem, ahhoz, hogy találjak olyan anyukát, aki a leglehetetlenebb helyzetekben is meg tudta oldani, hogy elvonultan táplálja saját emlőjéből a babáját. Holott vidéki kismama volt, ahol nem divat – akkor meg még ennyire sem volt az – a baba-mama szoba, az elkülönített helyiség.

És csodák csodája, mégis képes volt megoldani, hogy ne kelljen közszemlére bocsátania nőiességének legféltettebb fizikai megnyilvánulását.

Sőt, ha látogatók érkeztek hozzájuk, és közben a baba megéhezett, akkor illedelmesen megkérte a férfiakat, hogy tegyék át székhelyüket egy másik szobába. Tulajdonképpen kérni sem kellett, ment az magától. Igen, ez nem ma volt. Megközelítőleg húsz évvel ezelőtt. De mi változott azóta? Hova ez a nagy kitárulkozás?

Tudom, hogy nem könnyű...

Nem gondolom, hogy könnyű egy kismama cipőjében járni. Senkinek nem könnyű a maga cipője, mindenkinek megvannak a maga nehézségei.

Azért gondolkodjunk egy pindurit, ha nincs gyereked, és felveszel egy mélyen dekoltált felsőt, akkor megbámulnak. Tegyük hozzá, jogosan.

És mi van akkor, ha nem tud úgy tenni?

Nem olyan régen még az volt a természetes, hogy lányok, asszonyok – vagy akár ismeretlenek – összefogtak, hogy anyuka találjon egy nyugis helyet az etetésre, mert úgy tartották, hogy nyugalom kell a babának és a mamának egyaránt.

Aztán egyszer csak valami félrement, és rossz vágányra futott.

Nyitókép: iStockphoto