Nagyanyám, aki megtagadta a nagymama címet, mert az öregíti!

Bár az erősen lila vagy zöld szemhéjai és az olykor-olykor vörös rúzsos ajkai ki tudják verni a biztosítékot - nem beszélve tupírozott hajáról. Neki hiába mondod, hogy már le kellene nyugodnia, mert mégiscsak elmúlt hetven. Már csak azért is lázadni fog, és úgy tesz, mint aki húszas évei elején járna.

Nagyon sokszor beszéltünk erről, és rájöttünk: nem arról van szó, hogy ne szeretné apánkat vagy bennünket. Ő a státuszait nem szerette: "anya", "nagymama". Ezek olyan öreges fogalmak a szemében. Világéletében egy férfifaló kalandor volt. Egy életművész. A mai napig vannak képei az összes pasijáról, akik a nagyapám előtt voltak. Akadt közöttük vadász, zenész, okostojás - Mari kicsit mindenkibe belekóstolt. De azért csak-csak beadta a derekát, és kétszer is férjhez ment, mielőtt megismerte nagyapámat.

Erre mit ad ég, csak megházasodott negyedszerre is. Ez most már fix, így harminc év után, de Mari nem állt le. Sőt, ahogy egyre inkább telnek az évek és mennek felfelé a számok, úgy vívott egyre szenvedélyesebb, szent háborút a korral. Emlékszem, hogy már ötven-hatvan múlt, de még nagyon sokáig viselt dekoltázs- és combvillantós ruhákat. Most már így hetven után a csinos külsőre váltott. Továbbra is eljár a barátaival kocsmázni vagy a helyi étterembe, és persze mindig Mari a legharsányabb. Egyszemélyes stand-up comedyt nyom le, bárhol is jelenjen meg. Vicceket mesél, flörtöl, mókázik, kacag, és persze táncol is.

Nem egyszer volt már ennek sérülés a vége. Lila és zöld foltok a karon, törött ujjak és lábak, kiment bokák. Mert hiába nem vesz róla tudomást: lehet, hogy a lelke mélyén még húsz, de a teste igenis hetven múlt. Csontritkulása van, volt egy-egy kisebb agyvérzése, pánikbeteg is, inszomniában szenved, és még hosszasan sorolhatnám öregkori problémáit. Mi mind aggódunk érte, csak ő képtelen önmagáért. Valahol csodálatra méltó az optimizmusa, az életereje, de olykor... kicsit szánalmasnak tűnik. Ahogy néha erőltetetten kapaszkodik az életbe.

A dédunokája harmadik születésnapján már eleve úgy jött a partira, hogy teli torokból elkiáltotta magát: "Hello evríbádí, megjöttem!" Utána konkrétan ellopta a dédunoka szülinapját. Minden róla szólt. Mindenkivel táncolni akart, és mindenáron erotikus jógabemutatót kívánt tartani nekünk. Lesült a bőr a képünkről egymás - de még a többi vendég - előtt is.

Ha valaki felkínálná neki az örök fiatalságot és életet, de azt mondanák, cserébe vágja el a szomszéd torkát, szerintem megtenné. Viccet félretéve, csodálatos asszony. Példaértékű, de valahol egy megkeseredett vénasszony, aki kapálózik az életért, a szépségért, a fiatalságért. Sosem szólunk rá, pedig nagyon sokszor csinál bolondot magából és töri össze magát. Olyankor azért persze már odapirítunk, csak hát nem akarjuk elvenni ezt a kis örömet: a látszatot, az álomvilágot, amiben él. Sajnáljuk őt.

Ezért amennyire tudunk, asszisztálunk a bolond dolgaihoz. Megdicsérjük, hogy szép és fiatalos, de közben emlékeztetjük rá, hogy pihennie kellene, nyugodt életet élnie és hogy vegye be a gyógyszereit, ha egyszer felírja neki az orvos. Nem könnyű eset, de nem is egy tipikus nagymama. Ő Mari.

Nyitókép: Shutterstock