Gyógyulással jutalmazott a testem, amiért kiálltam magamért!

Elképzeltem, amint hazamegyek, és bejelentem annak az embernek, aki a férjemnek mondja magát, hogy meg fogok halni - hogy végre vége. Nem fog tovább kínozni, megalázni, megcsalni, bántani. Vége. Láttam az arcát magam előtt, amint próbál úgy tenni, mint aki sajnál. Még lehet, hogy meg is rendül. Hiszen elveszíti a játékszerét. Azt hitte, együtt öregszünk meg. Azt hitte, mindig ott lesz mellette a nő, akivel azt csinál, amit akar. Hát nem. Pár hónap, és meghalok.

Mikor ezt hangosan kimondtam, szinte megkönnyebbültem. Fáradt vagyok, és dühös, amiért ilyen sorsot kaptam. Elég volt, valóban. A megkönnyebbülést elég gyorsan váltotta fel a remegés, a pánik, a halálos félelem. Felhívom a barátnőmet. Az egyetlent, akinek fogalma van róla, hogy hogyan élünk, hogy mit tűrök el nap mint nap. Viszont már régen nem beszéltem vele, mert nem bírtam hallgatni, amikor erőszakosan és mindenáron rá akart venni arra, hogy hagyjam el ezt az embert...

Hogy semmit nem tudok megadni neki, amire valójában szüksége van, hogy én kényszerítem arra, hogy más nők ágyában kössön ki. Hogy a szagomat sem bírja, a kövérségemet meg főleg nem. Pedig nem is vagyok kövér, egyszerűen csak nem tudtam a szülés után soha visszafogyni. Minden falat ételnél, amit a számba veszek, látom a tekintetén az undort: hogy elvett egy vékony nőt, és most itt ez a hájtömeg.

Évekig elhittem, hogy igaza van. Néztem a nőket, akik szépek. Akik nem olyanok, mint én. Nem beszéltem erről senkinek. Sőt, odaadtam magam neki, ha azt mondta, egészségügyi szükségből hozzám nyúl két percre. Egyszer azt mondta a barátnőm, akit most felhívok, hogy szégyelljem magam, amiért ennyit érek magamnak - amiért engedem, hogy ez megtörténjen velem. Nem segített vele. Hogy szégyelltem-e magam? Biztos, de leginkább elfogadtam, hogy nekem nőként ennyi jutott. És persze ott a fiam. Az én ajándékom. A jutalmam, amiért elviselem mindezt. Istenem, a fiam! Ha meghalok, őt is itthagyom....

Hazavitt. Bementem a házba, ami csak néhány hétig volt az otthonom - a férfihoz, aki tulajdonképpen csak pár hónapig volt a férjem. Hova lett a tizenhét év közben? Ültek a fiammal a konyhában. Hangosan nevettek valamin. Odaálltam eléjük, és a fiamra nézve azt mondtam: "Szívem, anya most elköltözik itthonról. Muszáj elmennem."

Indultam csomagolni. Beszaladt hozzám, elém állt, amikor az apja megjelent az ajtóban. "Édes Istenem, hiszen tudja, mennyire szenvedek, én pedig azt hittem, semmit nem vett észre!" Csak erre tudtam gondolni, és szégyelltem magam. Ő ránézett az apjára és megszólalt: "Apa, kérlek, menj ki!" Az apja ujjai elfehéredtek, ahogyan szorította a kilincset, de tudtam, hogy nincs mitől félnem. Otthagyott minket.

Én pedig megöleltem a gyermekem, és csak annyit mondtam:

- Pár nap, és elmondok neked mindent. Elérsz, ha bármire szükséged van. Ne haragudj rám!

- Bízom benned - jött a válasz. - Tudom, hogy komoly oka lehet, ha így döntöttél.

Elmentem a barátnőmhöz. Egy hét múlva lett munkahelyem. Egy hónappal később szerelmes lettem. Felvettem a harcot a betegséggel. És nem haltam meg három hónap múlva. Sőt, azóta sem... Elváltam, egy évvel később pedig elmeséltem a fiamnak, mekkora csoda, hogy élek. Ekkor tudtam erről először beszélni vele.

Tíz éve vagyok ugyanabba a férfiba szerelmes, ő pedig belém. Pár hónapja elmentem egy kurzusra, ahol arról volt szó, mennyire megbetegíthet bennünket, ha a lelkünk szenved. Hogy mit okozhatunk magunknak, amikor valami miatt lemondunk az életünkről... Néztem mindenkit, aki körülöttem ült, jegyzetelt, bólogatott. Néztem őket, és folytak a könnyeim. Élek.

Mária történetét Bali Edina Zsanna jegyzete le.

Nyitókép: Shutterstock