Kaotikus nemi szerepek: Milyen legyen manapság egy férfi?

Együtt élünk a nemi elvárások béklyójában, amelyektől úgy akarunk megszabadulni, hogy közben minden nap újrateremtjük azokat. Az óvodában pofonegyszerű volt minden: András építette az autót székekből, én vittem a lepedőt üléshuzatnak. Ő kormányozta a járgányt, én sikongattam mellette, majd megfogta a kezem, amikor kiszálltam a kocsiból.

Az első csókom maga volt a sztereotípia-mennyország: Zsolti megsimogatta az arcom, átölelt, és becsuktuk a szemünket. Költői volt és nyálas. Tudtam, hogy ő fog közelíteni, ő pedig tudta, hogy én engedek. A húszas éveimben ugyancsak maguktól, természetesen alakultak ki a nemi elvárások - szinte észrevétlenül. A fiú kinézett magának, ha tetszett, rámosolyogtam, ő pedig elindult felém. Elvitt fagyizni, majd kávézni, később pedig vacsorázni.

Kedves voltam, egy tündérmogyoró, nem túl harsány és sosem túl mohó. Két gombócot kértem, tejszínhab és roletti nélkül, mezei kapucsínót, majd roston sült csirkemellet. Sohasem libamájat, nehogy azt higgyék, túl nagy a mellényem. A világ tele volt előzékeny lovagokkal, én pedig remekül hoztam az udvarias, néha flegma, néha kacér királylányt, aki szoknyában mindig keresztbe teszi a lábát.

Aztán kiderült, hogy a lovagokat nem futószalagon gyártják: az egyik nem akart sárkányt ölni, a másik pedig rögtön a buzogányával udvarolt volna. A maradék naivitásomat is elhagytam, és rájöttem: nyugodtan ehetek libamájat - ha kifizetem magamnak. Így nem stresszelem a másikat az árával, nekem pedig nem kell még egy unalmas csirkemellet letolnom. Nem görcsöltem a házimunkán sem: a porszívózás kötelező rossz volt, a vasalás pedig rémálom, de ha úgy adódott, önként felajánlottam tudásom legjavát. Ágyba vittem a kávét, de jeleztem: néha én is szeretem ott meginni.

Beszéltem az érzéseimről is, persze csak szordínóban. Senkire nem öntöttem rá érzelmeim arzenálját, hiszen ettől menekül az erősebbik nem - gondoltam én. Aztán találkoztam az érzékeny férfival, aki mellett maga voltam a Halászbástya. Jöttek a bulik, a fura beszélgetések, a művészfilmek, Simone de Beauvoir és a feminizmus. Az unokatesóm anya lett, de a férje maradt otthon a bébivel. Mintha minden felborult volna. Ma ki mondja meg, mi a dolga a férfinak, és mi a nőnek? Miért büntetjük őket, ha "fordítva" töltik be a szerepüket?

A nemek iránti elvárások sosem voltak kaotikusabbak, mint napjainkban. A férfiak a női stigmákat, a nők pedig a férfi stigmákat viselik magukon úgy, mintha szégyellniük kéne. Már Freud is arról írt, hogy mélyen cenzúrázunk minden, a nemi szerepünkkel ellentétes impulzust. Ha nem fér bele a társadalom definíciójába egy gondolatunk vagy vágyunk, fokozzuk az elnyomást magunkban. Aztán csodálkozunk, hogy világjárvány lett a nemi neurózis.

Miközben különböző jelzőket aggatunk magunkra és egymásra, félő, hogy nem ismerjük fel a lehetőséget. A lehetőséget arra, hogy reflektáljunk ezekre a változásokra. Miközben a nőket erősítjük, szabadítsuk fel a férfiakat is! Engedjük, hogy mindannyian autentikusak lehessünk, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból! Ne kényszerből vigyük ágyba a kávét, hanem mert jólesik! Nőként - vagy férfiként.

Nyitókép: Shutterstock