kórház kórterem kibeszélő szenvedés
A fejem búbjáig húzom a takarót a fehér kórházi ágyon. A körülmények tragikusak... A kórteremben a félelem szaga keveredik az abszurd helyzetek sokaságával.

Utóbbiakból akad bőven, pedig még csak ma éjszaka kerültem be az osztályra. A legrosszabbon, a kibírhatatlan fájdalmon már túl vagyok, de a sok ágyas betegszoba bőven ad okot a további aggódásra.

Egy borzas hajú nő szellemként bolyong kórházi hálóingében, majd - pelenkáját az ágyamon hagyva - kotorászni kezd a szekrényemben. Közben egy újabb "vendég" érkezik: egy epefájdalmaktól összegörnyedt hölgy. Az állandó történések miatt képtelenség aludni vagy pihenni, ráadásul láthatatlannak érzem magam...

A szoba ajtajára ki lehetne tenni a "teltház" cédulát, hiszen az utolsó hely is elkelt, azonban nem csak ez nyomaszt. Miután lekötözik a bolyongó hölgyet egy másik szobában, a fiatal orvos szájából a következő mondat hangzik el az "epebajos" ágya mellett: "Rá jobban figyeljetek oda, mert orvos kolléga!"

Na, ekkor kezdek el igazán félni. Nem elég a szellemjárás, a "ki tudja, mi bajom van" és a "nem foglalkoznak velem eléggé" tudat. Még azzal is szembe kell néznem, hogy - mivel nem vagyok kivételes személy -, kevésbé figyelnek rám oda...

Mi lesz velem? Eddig sem váltottam ki túlzott törődést a nővérekből, ezek után pedig még inkább hátrébb lettem rangsorolva. Az sem vigasztal, hogy a többiek is így jártak a kórteremben. Mindeközben a szomszéd szobában lekötözött nő folyamatos kiabálással jelzi, hogy ő bizony szomjas, és a WC-re is ki kell mennie. Ez azonban senkit sem hat meg... A nővérek nem jelentkeznek - csak amikor már a többi beteg is hangosan panaszkodik emiatt. A folyosó végéről ordítják oda: ha nem hallgat el, akkor be fogják katéterezni.

Forrás: Shutterstock

Ébren vagyok, vagy álmodom? Megcsípem magam, hatalmasat szisszenek, ezek után pedig úgy érzem, mintha egy tragikomédiába csöppentem volna. Az egyik, ami megdöbbent, az a nővérek szenvtelensége és érzéketlensége.

Tudom, hogy rengeteg kórházi ápoló az emberségesség jegyében heroikus küzdelmet folytat a kórházi mindennapokban. Tudom, hogy sokan majd beleszakadnak, hogy élhetőbbé tegyék a rendszert - de most pont egy sincs itt közülük. Csak azok vannak itt, akiknek nem ezt a szakmát kellett volna választaniuk, vagy évekkel ezelőtt váltaniuk kellett volna. Mert van, akinek nem való ez a hivatás...

Azzal is tisztában vagyok, hogy nem könnyű a betegekkel, hiszen sok esetben fájdalmakkal küszködnek, és lelkileg is megviseli őket a betegség, ezért nyűgösek. A többség mégis inkább rendkívül együttműködő és hálás, főleg akkor, ha empatikusan közelítenek felé. Legtöbbször nem tehetnek róla, ha "magukon kívül" vannak, hiszen a gyógyszerek vagy valamilyen agyi működészavar miatt viselkednek így.

Mindennek tudatában - bár engem is zavar a leszíjazott nő hangoskodása -, a betegeken is elképedek, amiért semmilyen empátiát nem tanúsítanak szobatársuk irányába. Csúnyán leteremtik a magán kívül lévő asszonyt, ahelyett, hogy egy pohár vizet adnának neki.

Ezek után nyitott szemmel várom a reggelt - hátha kiderül, hogy ez az egész csak egy rémálom.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.