Kedves Tanító néni! „Köszönöm”, amit a gyermekemmel tett...

A fiunk egy nagyon várt szivárványbabaként látta meg a napvilágot közel 10 évvel ezelőtt. Korán elkezdett beszélni. Minden érdekelte az őt körülvevő világgal kapcsolatban. Állatok, növények, természeti jelenségek, autók... Minden. És beszélt, beszélt, beszélt.

Az óvodában minden rendben volt. Vagyis majdnem minden. "Anyuka, ez a gyerek nagyon okos, de folyton beszél. Még evés közben is. Szoktassák le erről!"

Nem tettük. A mindennapjaink egyetlen biztos pontja, amikor együtt volt a család, a vacsora volt. És mi beszélgettünk közben. Néha még teli szájjal is... Az óvoda nehezen, de elmúlt. Némi lelki sérüléssel ugyan, de boldogan indultunk az iskola felé. Itt jó helyen lesz. Itt felfedezik a benne rejlő értékeket is, hiszen okos. Csak sokat beszél....

Becsengettek. Ön ott várta mosolyogva a 30 kis megszeppent, ám csillogó tekintettel érkező, szinte még óvodás lurkót, akiknek ön volt a támaszuk. Legalábbis ezt gondoltuk akkor. Ám szépen, lassan kiderült, hogy

Jött az első nap első szülői értekezlete, és amikor beléptem az osztályterembe feltűnt egy tábla. Egy tábla, rajta mosolygós, közömbös, szomorú, valamint zokogó emojikkal. A mosolygós körül 29 nevet láttam. A zokogó mellett egyetlen csipeszt... Nem, azon még nem a mi gyermekünk neve szerepelt, hanem egy kislányé. Csak látásból ismertem a kislányt és az anyukáját, mégis a szívembe mart egy fájó érzés. Biztos, hogy ez helyes? Biztos, hogy egy elsős gyermeket az első iskolás napján így kell értékelni?

Ezt a módszert én később már csak szégyenfalnak neveztem. A fiunk neve számtalanszor szerepelt itt - a legrosszabb minősítés alatti üres részen, vagyis a legrosszabbnál is rosszabb volt. És ön, kedves Tanító néni, erről nekünk, személyesen soha egy szót sem szólt. Személyes találkozóink vagy a telefonhívások alkalmával kedvesen nyugtatott minket, hogy nincs baj, csak sokat beszél!

Aztán a történet más irányt vett:
Baj van ezzel a gyerekkel!
Szerintünk ADHD-s!
Hogyan született? Császárral? Ahaaa...
Nem gondolkodtak még el azon, hogy gyógyszert adjanak neki?
Az a baj, hogy testvére lesz. Azért ilyen...

Kedves Tanító néni...

Mi a jelzéseket komolyan vettük. Bár otthon semmi aggasztót nem tapasztaltunk - azon kívül, hogy a gyermekünk sokat beszél és kissé impulzív személyiség -, figyelni kezdtük, hiszen lehet, hogy az iskolában másképp viselkedik. ADHD... Hallottam már a kifejezést, de fogalmam sem volt valójában mit jelent. A lehető legtöbb cikket, könyvet elolvastam a témában és

Végre bekerültünk a szakszolgálathoz. A gyermekünk kapott egy BTMN-státuszt - nem ADHD miatt! Figyelemzavaros és megfelelő fejlesztés hiányában fennáll a diszgráfia esélye. És még valami: mérhetetlenül önbizalom-hiányos, pozitív megerősítésre van szüksége! Egyébként sok területen kiemelkedően teljesített, így egy év múlva tehetséggondozás javasolt.

No, végre papíros lett. Ez majd talán változást hoz, hisz a szakvéleményben feketén-fehéren le van írva az útmutató a gyermekünkhöz. A gyermekünkhöz, akit ön továbbra is intővel "jutalmazott". A gyermekünkhöz, akivel az ön elmondása szerint továbbra sem volt semmi probléma, mégis mindig változó volt a magatartása. A gyermekünkhöz, aki év végén sírva mondta, hogy már mindegy, hogy hova, csak vigyük el másik iskolába. A gyermekünkhöz, akinek az édesanyjáról azt híresztelte, hogy "azért váltottak iskolát, mert anyuka nem tudta elfogadni, hogy problémás a fia".

Kívánom önnek...

Tudja, valóban voltak dolgok, amiket nem tudtam elfogadni. Nem tudtam elfogadni, hogy a régen mindig mosolygós és életvidám gyermekem folyton rosszkedvű volt. Nem tudtam elfogadni, hogy azt mondta, bármit is tesz, úgyis hármas lesz matekból. Nem tudtam elfogadni, hogy amikor ötös matek dolgozatot írt, egyetlen dicsérő szó sem hagyta el az ön száját. Nem tudtam elfogadni, hogy az összes szorgalmi verset megtanulta, mégis csak négyesre értékelte a szorgalmát. Nem tudtam elfogadni, hogy akkor is ő kapta a büntetést, amikor csak szemtanúja volt az osztálytársai rossz döntéseinek, s nem árulta be őket. Nem tudtam elfogadni, hogy akkor is ő kapott intőt, amikor az egyik osztálytársa kilökte a kezében lévő játékát az ablakon.

s hibáztatta őket mindenért, anélkül, hogy utánajárt volna a dolgoknak. És a mai napig nem tudom elfogadni, hogy ezt a listát a végtelenségig folytathatnám...

Tanító néni! A héten volt a fiunk felülvizsgálata. Lekerült róla a státusz. Már az önbizalma is elkezdett javulni, de ezen még dolgozni kell. Viszont életében először elhagyta egy mondat a száját: "Büszke vagyok magamra." Mi pedig rá. Úgy, ahogy van. És emellett hálásak vagyunk az új tanító néninek, akitől már egy hónap alatt rengeteg szeretetet és elismerést kapott – azokat a dolgokat, amelyeket öntől sosem.

Engedje meg, hogy végül kifejezzem jókívánságaimat! Kívánom, hogy mihamarabb tapasztalja meg az anyaság örömeit. Kívánom, hogy ezt a csodát egy kisfiú adja meg önnek. Egy gyönyörű, huncut, csibész kisfiú. És kívánom, szívből kívánom, hogy a leendő gyermeke tanítsa meg önt az elfogadásra. Egyszer talán rá fog ébredni arra, hogy mit is tett valójában a gyermekünk (és rajta kívül még jó pár "problémás" gyermek) lelkével.

A történetet olvasói levél alapján Szeitl Mónika jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock