Anyám soha nem tudott jól szeretni

Anyukám nagyon karakán nő volt, eleinte soha nem panaszkodott, egy rossz szó nélkül végezte a munkáját, majd az otthoni teendőket. Pedig lett volna mire, szerintem sosem volt igazán boldog, nem lelte örömét a munkájában, gyári munkásként több mint 40 évet húzott le három műszakban. Majd az évek elteltével egyre nagyobb belső lelki teher nehezedett a vállára és rajtunk, gyerekeken töltötte ki.

Köztem és az öcsém között 7 év korkülönbség van, ő pici volt, keveset vett ebből észre, anya főként nekem panaszkodott. Sosem felejtem el, amikor vasárnap délután ketten voltunk a nappaliban, ő vasalt, én mesét néztem és csak annyit mondott nekem, hogyha mi nem lennénk az öccsémmel, ő már elment volna világgá. Így is sokszor eszébe jut... Először fel sem fogtam, mit mond..pedig a szavai erősebben hatottak rám, mint bármi az életben. Azok a súlyos szavak egy életen át tartó bizonytalanságot és félelmet ültettek belém.

Emlékszem az estékre, amikor indokolatlanul repültek a tányérok, vagy éppen nem volt vacsora. Emlékszem, amikor levegőnek nézett bennünket, mert éppen ehhez volt kedve. Utóbb kiderült, hogy valakivel összekapott vagy éppen megbántva érezte magát és ezt rajtunk töltötte ki. Persze ezt soha nem mondta ki, én jöttem rá. Napokig agyaltam azon, vajon mi rosszat tettünk, ami miatt anya ennyire haragszik ránk. Időbe telt, mire rájöttem, mi semmit nem tettünk...

A maga módján szeretett minket, sokszor hallottam vissza a falubeliektől, szomszédoktól, távoli rokonoktól, hogy anya mennyire büszke ránk és mennyit mesélt rólunk és arról, milyen szépen cseperedünk, ügyesen teljesítünk a suliban. Hihetetlen volt ezeket visszahallani, mert otthon soha nem dicsért minket.

Tudom, hogy anya szeretett minket, a maga módján nagyon szeretett minket. Néha azért is volt dühös, mert érezte, hogy nem így kellene szeretni, támogatni a gyerekeit, de egyszerűen nem volt más minta, eszköz a kezében. Éreztem, amikor saját magára haragudott.

Én nem haragszom rá. Most már nem. Volt idő, amikor őt hibáztattam, minden rosszért, ami velem történt az életben, amikor azért nehezteltem rá, mert engem nem babusgatott, nem mondta el, hogy bármire képes vagyok, nem biztosított róla, hogy biztonságban vagyok, nem kell semmitől sem félnem.

Két éve, hogy már nincs közöttünk. A halálos ágyán sírva kért bocsánatot, amiért nem tudott úgy szeretni minket, ahogyan kellett volna. Ezek szerint ő is érezte, de egyszerűen neki nem ment máshogy. Könnyek között életében először és utoljára azt mondta, hogy szeret engem és mindig is szeretett. Ezek szerint ő is érezte, de egyszerűen neki nem ment máshogy. Akkor ott megkönnyebbült a lelkem és lekerült az a 37 éves teher, amit addig mindennap magammal cipeltem. Nem tettem semmi rosszat, anyám szeretett, csak nem mindig a megfelelő módon.

Nyitókép: Shutterstock