Ha utálom a családomat, akkor szemét vagyok?

Ez olyan, mint amikor az anyukák azt mondják arra a dologra, amit mi, gyerekek, nem akarunk megcsinálni, hogy "Azért kell, mert azt mondtam!" Ennyi a magyarázat. Pedig én lánytestvért szerettem volna. Vagy nem is. Egy fiútestvért, de olyat, aki idősebb nálam. Meg magasabb, meg okosabb is. Nem, nem, inkább lányt, aki butább. Hát, nekem már semmi nem jó?! Akkor az is jó, ami van.

Tele van az élet hazugságokkal. Végül is az, hogy társadalomban élünk, már megjátszás, mert nem mutathatjuk ki az őszinte gondolatainkat, nem viselkedhetünk ösztönlény módjára. De ha kimutatom, sőt, elmondom, hogy mit gondolok, mit érek el vele? Vagy azzal, ha tapló módon viselkedem? Igazából semmit.

De mi van akkor, ha elviselhetetlen a testvérem természete, vagy az enyém az, és azért nem bírjuk egymást? Mi van, ha szerintem hülyeségeket gondol a világról, vagy egyszerűen kiráz a hideg a szokásaitól? És még nehezítjük is a helyzetet, mert a megoldást is a másiktól várjuk. Hogy ő legyen az, aki megértő, aki enged. Ő legyen, aki elfogadja és megfogadja azt, amit mi szeretnénk.

Irigylésre méltó, amikor a testvérek barátok is. Micsoda mázli! Annyira nehéz barátokat találni - ha ez valakinek úgy sikerül, hogy csak maga mellé néz, és már ott is van a másik, megőrülök! A kérdés, hogy mitől. Azért, mert elöntött az a bizonyos sárga irigység, vagy csak azért, mert úgysem hiszem el? Ez olyan, mint amikor valaki azt mondja: "Anyám a legjobb barátnőm." Én meg sajnálom, hogy nem választhatott szabadon maga köré embereket, mert az anyja vagy a testvére a barátja is.

Alap, hogy mindenki - értsd, MINDENKI - szereti a testvérét vagy testvéreit. Erről sem beszélünk - többek között -, mert nyomasztó szembenézni azzal, ha esetleg nem úgy van, ahogyan a társadalom elvárja tőlünk. Vagy ami még rosszabb, még magunknak sem ismerjük be, hogy "Igen, a testvérem, de ha nem az lenne, tutira nem állnék szóba vele." Pedig ez nem baj. Nem kell mindenkit szeretni, a testvért sem. Összeköt a közös DNS és a gyerekkor, de ennyi.

Csak intelligensen kell viselkedni. Türelemmel, megértően, elfogadóan, és akkor könnyen eltelik az a közös idő, amit a felnőtt testvérekkel töltünk. De ez persze gondolom, marhára nehezen megy! Még jó, hogy az én testvéreim nem ilyenek! Én meg sohasem hazudok. Magamnak sem...

Törőcsik Edit novellája

Nyitókép: Shutterstock