Ha nem vagy MINDIG kedves, nem vagy lány!

Ő következett volna a csúszásban, de megelőzték. Hamar abbahagyja a sírást. Az újabb körre érkező, nyolcévesnek látszó "elkövető" felé fordul. "Nekem kellett volna csúsznom, előtted álltam!" - kiáltja az arcába szemrehányóan. "Ne légy undok, Panka, mert a fiúk nem fognak szeretni" - szól rá az anyja. Elkerekedik a szemem. Pankának is. "Dehát fellökött!" - panaszolja látható csodálkozással. "Mosolyogj rá szépen, akkor majd előreenged - hangzik el a tanács. - A lányoknak mindig kedvesnek kell lenniük."

Panka tanácstalan arcát látva mély részvétet érzek. Szeretnék odamenni hozzá, hogy megsimogassam. Hogy elmondjam neki, még jó párszor félre fogják lökni az életben - és olyan is lesz mindig, aki azt mondja majd, hogy erre kutya kötelessége bájosan reagálni. Mert még mindig tartja magát a fejekben a társadalmi elvárás, mely szerint a "fiúk nem sírnak" és a "lányok mindig kedvesek" - jut eszembe, amíg hazafelé tartunk.

De milyen az, ha egy lány mindig kedves? Egyáltalán, hogyan kell állandóan kedvesnek lenni?

A fiúk a vidám lányokat szeretik, tudom. A tinilányoknak szóló tanácsok közt is olyasmik szerepelnek, hogy ha tetszeni akarsz valakinek, légy derűs, tudj örülni stb. Egy nő ne legyen antiszociális, sem megrögzött méregzsák, rendben. (Bár ez a fiúknál sem vonzó szerintem, így a fenti intelmeket kár pusztán a női létre kihegyezni.) De hol a határ a normálisan derűs és kedves, és a minden körülmények közt mesebeli tündérkeként viselkedő nő között?

És ha mindig kedves vagyok, akkor sosem ér beolvasni, felelősségre vonni, mérgesnek lenni? Egyetlen Barbie-s mesében sem láttam még mérgelődő hercegnőt, igaz... Legfeljebb könnyes szemekkel bájosan elszomorodót - talán az belefér az ideális képbe. Bár, ha jobban belegondolok, azt is csak ritkán, hiszen a fiúk a szomorú lányokat sem szeretik.

Ha nem kedves egy nő mindig, akkor sárkány? Innen erednek a feleséges viccek? Tudjátok, azok a viccek, amiben a feleségek mindig kiabálnak és undokok. Ezt amúgy nem értettem sosem. Hogy lehet, hogy a nő barátnőként még édes, bájos, aztán mikor ráhúzzák a gyűrűt az ujjára, a társadalom egy része szerint automatikusan sárkánnyá változik?

Nem arról van szó inkább, hogy amikor állandóan együtt vagyunk valakivel, előbb-utóbb adódnak helyzetek, amikor ki kell állnia magáért valamelyik félnek? Hol a nőnek, hol a férfinak. A nőnek szabad? Ha igen, hogyan? Lehet neki kiborulni, mérgesnek lenni? Vagy ha kioszt valakit, akkor már nőietlen?
Mondhatok olyat a férfinak, ha nyomós okot ad rá, hogy "figyu, ma bunkón viselkedtél velem"? Vagy csak elszontyolodva, bájosan hüppögjem, hogy "nyuszi, picit rosszul esett, mikor lehülyéztél a haverjaid előtt. Légyszi, ne tedd máskor. Nézd, felveszem a piros tangát, amit imádsz, és izélés után főzök marhapörit"?

Szerencsére, mire hazaértünk, sikerült helyretennem, mit gondolok erről. Szóval:

Kedves Pankák! Mosolyogjatok - amikor jólesik. Akár akkor is, ha fellöknek (már, ha nem fájt olyan nagyon, vagy épp van elég lélekjelenlétetek hozzá). De - és ez a lényeg! - kedvesen vagy dühösen, de mondjátok meg az illetőnek, hogy ne tegye máskor! Álljatok ki magatokért! Mert hús-vér emberek vagytok. Érzésekkel, elvárásokkal, önérzettel. Ahogyan a férfiak is. Valóságosak vagyunk, nem holmi rajzfilmfigurák. Különben is. Még Barbie-tól is csak Ken várhatja el, hogy mindig, mindenhol képes legyen "barbisan" viselkedni...

Nyitókép: Shutterstock