Szükségletkérdések és önvédelem: amikor azért lépsz, hogy magadat védd

Aki nem kapott elég figyelmet gyermekkorában, vagy akár később sérült a figyelem iránti vágya/igénye, az mások cselekedeteiben arra fókuszál, hogy mások hogyan nem veszik őt figyelembe. Akit becsaptak, elárultak, mások szavaiban, tetteiben az igaztalant véli felfedezni. Akit elhagytak, a másik viselkedésében „biztosan el szeretne / el fog hagyni" jeleket lát.

Ha mindez még nem lenne elegendő ahhoz, hogy az emberi kapcsolataink csorbát szenvedjenek, zsákutcába kerüljenek, még hozzájön az, amit ezzel aztán kezdünk, ahogy erre reagálunk. Ha például az elhagyástól félünk, inkább lezárjuk mi magunk a kapcsolatot. Ha attól félünk, hogy becsapnak minket, titkolózóvá válunk.

Amikor úgy érezzük, hogy megbántottak minket, akkor elég ritka az az eset, amikor a másik úgy kelt fel, hogy „na, ma jól megbántom X.Y-t.". A leggyakrabban az emberek nem akarnak megbántani minket. Semmi ilyen szándékuk nincs. Valójában az történik, hogy mi magunk bántódunk meg. És nem is a másik cselekedetén, nem azon, amit tett, vagy mondott, hanem azon, ahogy mi azt értelmeztük. Amit az nekünk jelentett. Az erre adott reakcióink tekintetében pedig van egy eszközkészletünk és abból gazdálkodunk.

Van, aki kiabál, csapkod, vagdalkozik. Mások némaságba burkolóznak. Megint mások sírnak. Vannak, akik a lehető legtöbb embernek elbeszélik, milyen sérelem érte őket. Megint mások egyszerűen megszakítják a kapcsolatot. Vannak, akik úgy tesznek, mintha meg se lennének sértődve, de azért éreztetik. Megint mások ironizálnak, cinikusan beszélnek a másikkal. Aztán vannak, akik egyszerűen a másikat hibáztatják.

Azt nem tudom, hogy mi a biztos és jól működő megoldás, de azt igen, hogy ezek egyike sem az.

Ha valakinek a tettén, szavain megbántódtam, azt praktikus (egzaktan!), és én üzenetként jelezni. Például: Engem ez a helyzet nagyon bánt. Úgy érzem, azzal, hogy a telefonhívásaim rendre elutasításra kerülnek, figyelmen kívül vagyok hagyva. Amikor beszélek, és félbe vagyok szakítva, úgy élem meg, hogy nem vagyok fontos. Amikor egy közös étkezésnél én még nem fejeztem be, még eszem, és egyedül vagyok hagyva az asztalnál, úgy érzem, nem számítok, nem vagyok fontos.

Azt mondani, hogy amikor TE nem fogadod a hívásaimat, azzal TE figyelmen kívül hagysz, vagy azt, hogy amikor TE már befejezted a kaját, és én még eszem, de TE felállsz, és TE ott hagysz egyedül, azzal TE semmibe veszel, stb., az nem célravezető. Egyfelől a másikat azonnal védekezésre kényszerítjük, másfelől miért róla beszélünk, miért nem magunkról? Mi egy valakit ismerünk jól (remélem), saját magunkat. Azt, hogy a másik cselekedetei mögött mi húzódik meg, nem tudhatjuk (csak feltételezzük, ami eleve nem oké, hiszen, mi csak a saját világunk szűrőjén át tudunk feltételezéseket tenni, ami általában köszönőviszonyban sincs a valósággal).

Ha valaki úgy véli, hogy mi tettünk valami olyat, ami által ő megbántódott, akkor függetlenül attól, hogy a mi szándékunk messzemenőkig nem a másik megbántása volt, az érzését ne vonjuk kétségbe. Ha ő bántónak érzi, fogadjuk el az érzését és nyugodtan bocsánatot kérhetünk. A legfontosabb azonban az, hogy kérdezzük meg, mit tehetünk, hogy jobban érezze magát.

Erre azonban a másik félnek nem is olyan könnyű válaszolni! Mert:

- Nem tudjuk pontosan megfogalmazni, mit is szeretnénk. (Megfigyeltétek már, hogy a „mit nem" azt mennyivel könnyebb elmondani?)

- Magunk sem tudjuk/ismerjük, hogy mi a mélyben gyökerező probléma, mi az, ami miatt azt érezzük, amit (ám ezt nem szeretnénk bevallani)

- Figyelmet kapunk azáltal, hogy megbántódtunk.

- Szégyelljük/nem merjük elmondani, hogy pontosan mire lenne szükségünk, mit várunk, várnánk el adott helyzetben.

- A sértettség egy megszokott, ismert (bár kétségkívül nem felemelő) állapot, de ha abból ki kell lépni, akkor azon túl ott az ismeretlen és nem tudjuk, ott mi van – azaz félünk.

Ezt a kérdést, magunknak is érdemes feltenni. Mit szeretnék, mire lenne szükségem, hogy a helyzet jobb legyen?

Érdemes figyelni arra, hogyha a másiknak nem olyan dolgot mondunk, ami megcselekedhető, akkor nem lesz változás.

A figyelj rám jobban, az nem megcselekedhető. Mert ez mindenkinek mást és mást jelent. Lehet, hogy én úgy érzem, maximálisan figyelek rád, ám az én maximum nem éri el a te minimumodat. És/vagy számomra teljesen mást jelent figyelni valakire, mint neked.

Ha beszélek, hallgass végig. Csak akkor állj fel az asztaltól, ha már én is befejeztem az evést. Vedd fel a telefont, ha hívlak, és/vagy jelezd üzenetben, hogy most nem alkalmas, de ekkor és ekkor visszahívsz. Azt szeretném, hogy közösen gondoskodjunk a háztartásról. Mától, hétfő, szerda, péntek én főzök. Légy szíves a többi napra találj megoldást.

A másik megoldásait nekünk praktikus elfogadni! Mert valakinek vagy azt mondom, meg mit csináljon, vagy azt, hogy hogyan, de a kettő együtt nem célravezető.

Te, hogy viselkedsz, ha megbántódsz? Ha a legutóbbi ilyen esetet górcső alá veszed, akkor megbántottak (szántszándékkal, előre megfontoltan, direkt), vagy megbántódtál? Milyen szükségleted sérült/ maradt kielégítetlen? Hogy tudod megfogalmazni egzaktan ezt a szükségletet? Mit kellene tennie a másiknak, hogy jobban érezd magad?

Nem lenne jobb a szükségleteink pontos kifejezésre juttatása? Talán ezáltal lehetőséget adhatnánk a világnak és másoknak, hogy megadják azt nekünk.

Bucsi Mariann